17. VÉGE MEGLÁSDNAK

Előzmények: Bódogot a Riska tehén rúgja meg, de mivel az Elvtárs beszéde járt a rúgás alatt a fejében, a sebből felfakadó vér forradalmi lobogásnak bizonyul, egyenesen forradalmi csodának. Egyelőre viszont motorina nincs a traktoroknak, valamint nem alkalmas a meglásdi föld az a búzatermelésre. Bódog elbocsájtja az agrármérnököt. Majd kirúgja a filozófiatanárt. És elkezdik az új falu felépítését, ahhoz viszont le kell rombolni a régit… S amikor az elépült, elhatározzák a pártház falut. Mindenki abba költözik, az állatok is… A pap körmenetet szervez felmutatni rajta az idõközben kimúlt Riska kommunista patáját.

Az új pártházat avatták. Bódog arra gondolt, hogy kitűnő alkalom az avatás megmutatni, mennyire forradalmi a falu, melyet ő maga alakított át. Éppen ezért kirendelte annak apraját-nagyját a buszmegállóba, hadd fogadják virággal és tapssal a megyeközpontból érkezetteket. Meglepetést is tartogatott számukra: a kommunista búzát. Vagyis tartotta magát a fogadalmához. Kibővítette a pártházat, valamint kitermesztette a meglásdi kommunista búzát, valóra váltva a megyei inspektor elvtárs forradalmi álmát.
Minthogy minden kezdet nehéz, annyi búzaszálat, amennyiből egy kéve kikerülne, nem tudtak learatni Meglásdon, hiába vetették be a földeket búzával. A föld ellenkezett, a búza helyett eper dugta ki a fejét – míg fel nem léptek ellene. Létrehozták ekkor az epret gyomláló bizottságot, melynek egyetlen feladata volt járni a földeket, és kivágni az eperpalántákat. Kezdetben csupán a legbizalmibb elvtársakat gyűjtötték össze egy mellékbrigádba, mely a gyomirtók felügyelete alá tartozott, utóbb annyira meg kellett növelni a számukat, hogy külön kezeslábast kaptak, meg indulót. Természetesen az „instruktor elvtárs” éber tudatú Győző fia bizonyult a legjobb rigmusfaragónak.
Egy emberként várt a falu a buszmegállóban. Meglásdi népviseletben, vörös pántlikásan középen Melinda, lévén egy személyben az instruktor, vagyis Bódog elvtárs-felesége és a falu párttitkára, aki ráadásul készen áll arra, hogy kisegítse lélekjelenléttel Bódogot, ha az Anti lánya elájul a kommunista búza átadása közben. A búzakoszorút a szomszédból kapták. Kölcsönbe, így tudta a falu népe. Anti járta le a lábát térdig, hogy egyáltalán megvehessék. Kölcsönről szó sem volt, hiszen a meglásdi kommunista búzában azok nem hittek. A cél szempontjából mindegy volt. Vagyis kaptak két kévével, melyeket a pap egy közös tiszteleten megáldotta, majd egy hétig előtte, egy hétig utána mondták kórusban a „Mielvtársunk”-ot, hogy a Kacska Rózi fonta koszorú szét ne bomoljon. S ahogy a buszmegállóbeli „elvtársvárásból” nem, úgy a közös tiszteletekből sem vonhatta ki magát senki, még a betegek sem. Mindannyian összegyűltek a hallban, hogy együtt mondva a Mielvtársunk-ot tudatosítsák közös erejüket, meg a maguk, valamint a magok összetartozását.
Ekkor jelentkezett először a helyhiány. Nosza, két tartóoszlopot azonnal kivertek, mégsem lehetett látni a hátsó sorokból a papot. Bódognak alig kellett szelíd szóval rendreutasítani a kőműveseket, újabb hármat úgy a helyen széjjelvertek. Igaz, hogy a folyosókon is álltak, de nagy vonalakban meg volt oldva a nehéz kérdés. Az avatás alkalmával viszont nem a díszteremben, hanem a földszinten akarta Bódog fogadni a jeles vendégeket. Ezért az ott rozsdásodó másfél traktort elszállították régi helyére, az egykori megleszi traktorállomásra, és sorsára hagyták. Jobb lett volna fedezéket keresni nekik, ám a traktorállomás farészeit eltüzelték az első hideg napon.
Nem minthogyha elfeledték volna az akcióbizottság kezdeti ígéretét, hogy majd a földszinten, illetve az első emeleten elhelyezett állatok lehelete melegíti ki a pártházat. Viszont az állatok, két házinyúl kivételével, elhullottak a marhavész következtében. Emlékezzünk arra, hogy meg nem válogatott szavai miatt az állatorvost „leváltotta” Bódog. A szérumot, mellyel a marhavész ellen a harcot felvehették volna, hagyták elfolyni a pátházba való költözés közben. Úgyhogy a sintér feladata lett az állatállományt sebtiben eltakarítani.
Régen volt az! Csoportos kommunista szellemben való nevelésüknek is a legelején…
Állt tehát Bódog a vendégekre várva a buszmegálló díszpadja mellett. Mennyi mindent látott az a pad! Illetve elődje, mert arannyal bevont új padot készítettek. Azon a régin aludt Bódog első éjszaka, miután a Forradalom Útján táskarádióval a kezükben elindultak. Dehogyis volt ő akkor még pártinstruktor! Viszont az Elvtárs gondolatai már megfogantak a lelkében.
Akkor már és még vérzett. Azokra a hősi napokra emlékezve nosztalgiával tele kapott a szíve fele. A mozdulattól a pumpa összeszorult, s a forradalmi lobogást jelképező festéket, mely vérét helyettesítette, kilöttyentette a mellére. Vörös Berta találmányát, a csodahelyettesítő kezdetleges pumpát addig tökéletesítette a szerelőbrigád, hogy nemcsak véreznie nem kellett a Bódog sebének, hanem attól is megkímélték Bódogot, az instruktorrá avanzsált meglásdi csodát, hogy nyomnia kelljen a pumpát; elég volt behajlítani a karját.
Most, hogy nosztalgiából ösztönösen behajlította, kilöttyent újra mellére a festék, vagyis megújult, bár szándéka más volt, forradalmi lobogása. Nocsak. Az akcióbrigád külön erre a feladatra kiszemelt tagja jelezte a lobogást, intésére pedig a forradalmi falu üdvrivalgásban tört ki:

„Bódog elvtárs,
Miénk Meglásd!”

Észrevette ekkor Bódog, hogy a falu, vagyis a pártház tetejéről integetnek. Ez volt a jel arra, hogy közeledik a busz. Hátranézett, hogy megvan-e még a búzakoszorú, ám azt látta, hogy az annak átadására kiszemelt gyereket ájultan ápolják a földön. Mi mást tehetett volna, szúrós szemmel nézett Antira, amiért az ragaszkodott hozzá hogy lánya adja át a kommunista búzát. Pedig társadalmi munkában még a szúrós szálakat is kigyomlálták, csakhogy az allergiás gyereknek baja ne essen…
– Mit tegyünk? – kérdezte kétségbeesetten Melinda.
Víz nem volt a faluban, mivel a vízszállító ciszterna oldala kilyukadt, a kutakat meg betemették földdel, hogy minél nagyobb felületen termesszenek kommunista búzát. A gyerek tehát egyelőre nem fog magához térni. Intett hát Bódog Melindának, hogy húzzon térdharisnyát, s maga vegye át a koszorút. Időközben s azért, hogy a falusiakat ne demoralizálja a váratlan baleset, elmondatták a töltelékként kitűnően alkalmazható versikét:

„Asztalunk lehúzza
Kommunista búza!”

A búzakoszorú el volt hát intézve. Felkapta ekkor Bódog a csákányt, hogy azt maga adja át. A forradalmár falut befogadó pártház rendhagyó felavatásának ugyanis azt szánták, vagyis az utolsó közfal eltávolítását, a földszint, azaz a gyűlésterem bejáratából.

„Ne válassza el mozgalmi lelkünket fal!”

Ez volt a Melinda jelszava. Előbb csak a lakások bejárati ajtaját szerelték le. Azután megszervezték a közös étkezést. Sőt, együtt főztek, amikor az élelmezési brigád sikereket ért el a beszerzés frontján. Kompótot készítettek, amikor még használhatták a ciszternát.
– Kilyukadt a ciszterna! – figyelmeztetett a szerelő még időben. Ám a tetőre küldték, ahol a hangszóró megjavításában kellett segédkeznie. Ugyanis aznap reggel már nem lehetett hallani a Riska bőgését, amire általában ébredtek, s félő volt, hogy elmarad az estéli közös tisztelet természetes járuléka, részlet az Elvtárs valamelyik történelmi jellegű beszédéből.
Tülkölt a busz, Bódog még egy utolsó slukkot pumpált a vérét helyettesítő léből, majd forradalmi öntudattal arcán köszöntötte a megyei párttitkárokat. Szíve a helyéről majd kiszökött, amikor közöttük az első titkárt meglátta.
– Kicsúcsosodik, megyei első titkár elvtárs – mondotta Bódog -, jelen ünnepünkben forradalmi lobogásunk. Ideológiailag elmaradt falu volt Meglásd, csupán a reményünk emelkedett fel az Elvtárs Gondolatainak magasára. Éppen ezért lebontottuk, majd újraépítettük a falut. S nemcsak kiszélesedett az egykori alacsony pártház, hanem kibővült, felemelkedett, faluházzá, pártfaluvá lett. Melynek legfelsőbb emeletén – a megyei pártbizottság sugallatának megfelelően – székel a pártbizottság, azaz nem székel, hanem padol, ugyanis a székeket kidobtuk… Gyűléstermünk megmaradt oszlopát viszont tüntesse el egy utolsó csákánycsapással, mely számára az első, a megyei első titkár elvtárs! Éljen a Párt! Ne válasszon el bennünket fal! Bölcs vezetőnk nekünk az Elvtárs!
Ezeket mondva, a díszcsákányt átadta az első titkárnak. Nem említette a búzát, úgy gondolta, majd csak az elragadtatás tetőfokán hozakodik elő vele. Közelinek tudván az időpontot, Melindát maga mellé húzta Bódog, hadd legyen kéznél.
– Összedől a falu! – hallotta ekkor háta mögött a Felszegi Jóska hangja. Hátra sem fordult, arccal a díszcsákánynak határozta el, ahogy azon nyomban, hogy a vendégek elmentek, kirúgja Felszegi Jóskát egyszer s mindenkorra a pártból. Vagyis a pártházból, egyben a faluból.
Két Haza Sólyma díszkesztyűt adott át ekkor a megyei első titkárnak, hogy a díszcsákányt első titkári keze azzal fogja meg. Az ünnepi pillanatot vakuval megörökítve, a Vörös Csillag fotósa sajnos megvakította a szomszéd faluból kölcsönkért tenyészbikát, mely a meglásdi kommunisták sikereit volt hivatott szemléltetni, aminek a vége az lett, hogy a borzolt idegű állat megkergette az első sorokban ünneplőket. Félelmében a pap lehasalt, amin a kórus csintalanjai nevetni kezdtek.
No de a titkár a kommunista versenyben elért első helyezést látta a bikában, nem a szarvát, úgyhogy felemelte a csákányt s vele az oszlopba belevágott.
Hatalmas robajjal dőlt össze az épület. Betemette a felvert por az ünneplő sereget, mely nem is értette meg – legalábbis az első pillanatokban -, hogy mi történt. A rendőrtisztre gyanakodtak, hogy elsütötte a pisztolyát, Győzőre, hogy hangulati aláfestéssel támasztja alá legújabb műsorát, a traktorállomás szerelőjére, hogy feltalálta a rakétát, mely a forradalmár falu dicséretét viszi meg más égitestekre.
Az ünneplő tömeg fölött hosszú ideig a Riska rekedt hangja sivított, melyet a meghibásodott magnó megállás nélkül szolgáltatott a romok közül.
– Győztünk! – kiáltott fel a Győző gyerek.
Mintha intésre, skandálni kezdték egyszerre az éber meglásdiak:
„Megláttuk! Megláttuk!”

Vége következik: 18. MEGSZÜLETIK PÁRTOS