Temetőben

Holtak napjára, mindenszentek ünnepére koszorút vittünk a vokányi temetőbe. Anyámmal ketten mentünk, többször, de egyetlen emlékként él a kamaszkori találkozás az ősökkel, a földbe költözött múlttal.
A családi emlékezet ködbe vesző rövidlátása…
Két-három generációnál többet nem őriz meg az emlékezet. Egyik nagyapámat bírónak választotta meg a falu, megbecsült, bölcs ember lehetett, de okossága nyilván a kortársak számára volt értékes, abban a világban tudott jó válaszokat adni a kihívásokra. Egy másik ős Ferenc-Jóska testőrségében szolgált, bizonyára szép szál, derék ember volt, ezért válogatták a díszelgő társaságba. Egy másik nagy nőbolond volt, halála után szerelemgyerekek jelentkeztek az őket megillető örökségért…. Egyik sem lett miniszter, és egyik sem követett el akkora disznóságokat, hogy a históriák megemlékeznének róluk. Egy-két halványuló történet maradt róluk, meg a süppedő sírhalom a temetőben.
Miért is cipelné magával az emlékezet a nagy körforgásba visszatért elmúltakat?
Van ebben valami nagyon természetes, gyakorlatias. Visszafelé haladva az időben minden emberöltővel duplázódik az ősök száma, és ha levéltárakban ki is kutatható egyik-másiknak a neve, fölfedezhető néhány adat róla, miért pont őt tekintsük meghatározónak a sok névtelen közül? Születtek, szerettek, iparkodtak, gyűlöltek – és kiköltöztek a temetőbe. Kortársaik számára voltak barát vagy ellenség, vetélytárs vagy szövetséges, s velük elmúltak a kapcsolatok is.
Ködbe és homályba süllyed a múlt, mi is így fogunk szépen lassan kikopni az emlékezetből.
A családi emlékezést eddig inkább apám lendületes, poénokra hegyezett, ezerszer elmesélt történetei jelentették, amelyek mint a népmesék, a szegénységből a gazdagságba, a kudarcoktól a sikerekig, az összeomlásokból a kikapaszkodásba íveltek, eléggé szabadon kezelve azt a valóságanyagot, amiből építkeztek. Anyám jobbára a folytonosságra, az életek és generációk hosszú motívumaira emlékezett, történetei a paraszti életforma évszázados egyformaságát tárták fel, amelyben a négyéves gyermek már a libákat őrzi, a hatévesre rá lehet bízni a disznót, nyolcévesre lovat, tehenet, a tíz-tizenkét éves már a felnőttek minden munkájában részt vesz. Saját sorsban megélt múlt. Apám megszínezett történeteiben a sváb falu spórolóssága, beosztása, szűkössége, szegénysége, földhözragadtsága olyan sötét, szinte már nyomor színben jelenik meg, ahonnan, akár emberfeletti erőfeszítéssel, de szabadulni kell. Anyáméban egy biztonság, amelyben mindenki pontosan tudja a feladatát, s olyan létforma, amelyben nem fordulhat elő, hogy valaki éhezzen. Ahogy én tudom, nagyjából ugyanabból a vagyoni helyzetből jöttek mindketten.
A temető jólétről árulkodik. A két ezerkilencszáztíz előtt meghalt nagybátyám, tíz-tizenegy évet éltek, fejüknél sírkő, négysoros gót betűs versikével. A család két szemefénye távozott el, jelzi a kő a fájdalom nagyságát. Apai nagyapám rájuk temetve, neve nincs rávésve a sírkőre. Az öregek távozása nem olyan nagy csoda. Anyai nagymamám a testvére mellé temetve, vakon született leánygyermek, harmincegynéhány évet élt. Százévesnél öregebb köveken olvasom a nevem, a családi emlékezet semmit nem őrzött meg viselőjükről. Anna néném, őt sem ismertem, apám testvére, fiatalon, rákban halt meg, kriptában nyugszik, nem sokkal élte túl a szülőket. De tellett nekik kriptára, ami megintcsak mond valamit. Az öregek halála után valami rossz asztalon annyira összeveszett a két testvér, hogy én igen ritkán és csak feketében láttam a rokonokat. Apám is, anyám is második gyermek, ha az elhunytakat nem számoljuk, pótlásként születtek. A nagy királyi, nemesi családok országokat egybentartó öröklési rendje a vagyont, birtokot megosztani nem akaró gyakorlattá vált a svábság körében. Az elsőszülöttek beleültek a készbe, csak a népmesék jobbágyemlékezete oszt igazságosan fele királyságokat. Anna nénémnek napi programja volt a legforgalmasabb időben beállítani a boltba a testvéréhez, kellőképpen felhergelődni azon a jóléten, amiben azok élnek, eszébe idézni, hogy a beteges, öreg szülők terhe az ő gondja, aztán valamit megkérdezni vagy csak félhangosan megjegyezni – és a két kreizse már szidta egymást a vásárlóközönség legnagyobb gyönyörűségére.
Fölfigyelek két márvány síremlékre anyám intése nyomán, ez is a barátnőm volt, meg az is. Fiatalasszonyok nyugszanak, alig múltak húsz évesek, kripta, márványkő, vaskerítés, holtukban nem sajnálták tőlük cicomát. Megvolt a két gyermekük – angyalcsinálás falusi körülmények között, belehaltak.
Kopott, időrágta kövön olvasom a saját nevem gót betűkkel. És történetek, legendák, egykorvolt életek. Sziffert nagymamának volt egy vakon született lánytestvére, élt harminchat évet, egy másik leány ruhája meggyulladt a mezőn rakott tűz mellett, a sok alsószoknyás sváb viselet lángra kapott, futott ijedtében, s nem lehetett megmenteni, valamelyik őst Kreizse Krebszként emlegetik, a hangutánzó szóból alakult ragadványnév harsogó, hangos jelentése genetikus adottságot sejtet, mert apám is kicsit nagyothalló, és okkal, ok nélkül folyton hangoskodik, üvölt, kedélyeskedik, minden társaságból kihallik a hangja.
Ahol én kezdem az életemet, az nem a kezdet. Lázadok ez ellen ösztönösen, célszerűen akarom megépíteni a művet, ami én lehetek. Szüleim is ki tudtak szakadni saját erővel és akarattal abból a rendszerből, amelybe beleszülettek.
Ekkor nem túlságosan érdekel a magzatelhajtó barátnők tragédiája meg a balkézről szerelemgyereket produkáló nagypapa vérmes természete. Pedig a családi legendárium receptgyűjtemény a sorshoz. Ha ezekből választ valaki tudatosan, tudatlanul az emberélet állomásain, akkor nagyjából kiszámítható a folytatás. A közös legendárium tudja kezelni az ismerős helyzeteket, abból származnak tragédiák, ha valaki újít, olyan pályára lép, amihez nincs recept. Bennem elemi erejű a megőrzött kamasz, a kritika a fennállóval szemben. Végeredményben ez is a hagyomány tisztelete, odafigyel a sugallatokra, csak tudatosan szembemegy a kijelölt iránnyal.
Kodolányi János savanyú ábrázata kacsint ki a sírkő mögül, bizony anyanyelvre, vallásra, szokásra való tekintet nélkül mindenfelé éltek a születésszabályozás akkor még eléggé veszélyes eszközével. Nem igaz, hogy az egykéző magyar kihal a vidékről, és helyébe nyomul az életképesebb szláv, német, román.
Anyám megsejthetett valamit a gondolataimból, és magyarázkodni kezdett. Hogy őneki a szokottal ellentétben éppen az volt a baja, hogy nem lehet gyereke, már le is mondott róla, belenyugodott, ha bele lehet ebbe nyugodni, amikor váratlanul sikerült, és soha semmilyen praktikát nem alkalmazott, eltelt még tíz év, és akkor születtem én, tizenkilenc év házasság után.