(Csinódi krónika, 9.)

Nyolc ízben jelentkezett Csinódi krónika címmel Sepsiszéki Nagy Balázs, aki a hegyek közül küldte képeit és beszámolóit a természet ölén élő családja mindennapjairól. Nemrégiben a csíkszeredai Hargita Népe kétoldalas riportot (interjút) hozott róla/tőle, amelyből jobban megismerni a világtól elvonult fiatal néprajzos szándékait és személyes kísérletének eddigi benyomásait. Az írásból szemelvényeket idézünk. (Káfé)

*

Néprajzkutató, író, szociográfus, bioméhész, környezetvédő – így határozza meg önmagát a Csinódon élő Sepsiszéki Nagy Balázs. Sepsiszentgyörgyön született, Magyarországon végzett egyetemet, 1995. szeptembere és 2004. júliusa között bejárta székelyföld valamennyi települését, és kutatómunkájának eredményeként született meg a Székelyföld falvai a huszadik század végén című, négykötetes kiadvány. A kétgyerekes családapa jelenleg Kovászna Megye tanácsának turisztikai és megyeismertető kiadványszerkesztője. Családjával együtt tavaly kiköltözött Csinódba, egy 1050 méter tengerszint feletti magasságban álló kis házba (amint megjegyezte, magasabban laknak, mint Magyarország legmagasabb csúcsa, a Kékestető). A télen csaknem az ablakukig ért a hó.

– A néprajzi munkám során, 1998. augusztus 23-án voltam először Csinódon, ugyanis arra vállalkoztam még budapesti egyetemistaként, hogy hazatérésem után bejárom Székelyföld összes települését, és eljutottam a csíki falvakba is. Akkor ismerkedtem meg Karácsony Gyula havasi mesemondóval, népzenésszel, egy nagyszerű idős emberrel, akivel olyan lelki kapcsolat alakult ki, aminek köszönhetően még a nászéjszakámat is itt töltöttem, az Ő csinódi házában. Akkor fogalmazódott meg bennünk, hogy hosszú távon szeretnénk itt élni, a havason. Ez olyan különleges világ Székelyföldön belül is, amelyben valóban megvalósítható az, hogy a táj és az ember harmóniában éljen. Jó pár falut bejártunk ezt megelőzően, sepsiszentgyörgyi tömbházlakásunkat akartuk eladni, és ott, a város környékén falura költözni, de sehol nem találtam meg ezt a lehetőséget, ahol ennyire tájba olvadva lehetne élni, mint itt, fent a hegyen. (…) Azóta, mióta felköltöztünk, elmondhatom, jelentős lépéseket tettünk abba az irányba, hogy önellátókká váljunk. És ez a cél. Azért vettünk például traktor helyett lovat, hogy minél kevésbé függjünk az energiahordozóktól. Ezzel nem szennyezzük a levegőt, és az egyre dráguló üzemanyag helyett még csikónk is lesz majd, mert kancalovunk van, és egy lóval, itt – ami nekünk erdei munka, kerti munka, talajmunka – mindent el tudunk végezni.

– Amit mi elindítottunk, nem pénzorientált turizmus. Például néhány nappal ezelőtt este fél nyolckor, amikor én éppen lovagoltattam a kertben a gyerekeimet, felbukkant egy fiatal házaspár, ismeretlenek, megjelentek, mert látták a honlapunkat, és eldöntötték, hogy felkeresnek. Nem jelentkeztek be, becsöppentek, megkérdezték, aludhatnak itt, azt mondtuk, nyugodtan, van egy kétszemélyes kis házikónk, addig ülnek itt, amíg jólesik. Figyelik azt, hogy mi hogy élünk, mit csinálunk, bejárják a környező tanyákat. Egyre több olyan ember jön ide, aki nyíltan kimondja, szívesen feladná a városi létét, és itt vásárolna területet, vagy Kászonban, vagy más csíki vagy háromszéki településen, és megpróbálná azt, amit mi most kísérleti jelleggel végzünk, hogy a városi létből kiszakadva önellátó rendszert valósítsunk meg, de úgy, hogy mellette szellemi munkát végzünk. (…)

– Itt kilenc órakor kezdődik a tanítás. A feleségem a tanítónő, a két gyerekkel lemennek az iskolába – összesen tizenhat 1-4. osztályos gyerek van beírva a helyi iskolába -, és kettőig oktat. Kettő után, fél háromra érnek haza, egy félóra séta reggel, egy félóra séta délután. Télen ez még izgalmasabb volt, ugyanis van egy pónilovunk, szánkó elé fogtuk, szánkóval vonultak le az iskolába meg haza. Nagy élmény volt a gyerekeknek. Délután egy kis lazítás, a gyerekek játszhatnak a szomszéd gyerekekkel, bújócskáznak, megvannak a társasjátékaik, természetesen utána tanulás, és bekapcsolódnak az állatok gondozásába, ellátásába. Mindenben lehet a gyerekekre is számítani. Én még megtartottam a sepsiszentgyörgyi munkahelyemet, ami azt jelenti, hogy hetente két napot városon töltök, ilyenkor a feleségemre hárul a lovak ellátása, a juh, a tyúkok, a fürjek, a kutyák, a macska gondozása. Egyébként mindig ott van a munka mellett a kikapcsolódás, a játék, a lovaglás, a szekerezés, a kirándulás, a gyógynövénygyűjtés, a gombászás. Gergő fiam nagyszerű gombaismerő, és a szabadidejét önkéntes módon arra használja, hogy könyvet ír arról, mit jelentett egy városi gyereknek kiköltözni családjával együtt a havasra…

– Egy esztendeje, amióta felköltöztünk a hegyre, folyamatosan küzdök azért, hogy Csinód felé legyen járható út. Lassan kezdem magamat székely Don Quijoténak érezni, hiszen ebben az ügyben eredménytelen szélmalomharcot folytattam, s ugyanígy eredménytelenek voltak a telefon bevezetése érdekében tett próbálkozásaim is. Nem igaz, hogy a Rugát-tetőre nem lehet jó szándékkal egy jelerősítő antennát szereltetni! Nemcsak az út járhatatlan, hanem a nem létező falutáblára azt is ki lehetne írni, hogy térerőmentes és internetmentes övezet. Tavaly augusztusban meghívásomra Egerszéken ülésezett Hargita Megye Tanácsa, és a tanácsosok teljes összhangban meg is szavaztak egy jókora összeget az akkor legnehezebben járható útszakasz javítására. Sajnos a munkálatok a decemberi fagyban kezdődtek, és csak tavasszal folytatódtak. Befejezettnek nem tekinthető ez a munka, hiszen átadva-átvéve még nem volt, de helyenként, főleg esős időben már ez a javított szakasz is kezd olyanná válni, mint amilyen egy évvel ezelőtt volt. Az útjavítást és -karbantartást lehetetlenné teszi a folyamatos rönkszállítás. Ezek a hatalmas, többnyire utánfutóval is felszerelt nyerges vontatók hóolvadáskor és esős időben is folyamatosan közlekednek. Arra is van példa, hogy felborul vagy dagonyába ragad az ilyen autó is, mégse szüneteltetik a szállítást. Májustól vízierőmű építése kezdődött el az Úz-folyó alsó folyása és oldalvizei mentén. Ide naponta kőszállító teherautók tucatjai dübörögnek le, az amúgy is tönkretett úton. … Aki autót vásárolt, az most nem tudja használni, vagy ha igen, akkor kénytelen sokat áldozni a javíttatásra. Ezeket a károkat ki téríti meg?… Nemrég Tibethez hasonlítottam ezt az elszigetelt völgyet és rájöttem, lehet, hogy nem is kell ide jó út, mert csak így maradhat meg olyannak, amilyen. De lehet, hogy még a rossz út sem véd meg mindentől. (…)

– Amikor csak hétvégeket vagy heteket töltöttünk fent a hegyen, akkor nem igazán érzékeltük a havasi élet nehézségeit, de ugyanígy a szépségét sem láthattuk teljességében. Most, egy esztendő múltával kezdtük megismerni az itt élő embereket, erényeikkel és hibáikkal együtt. Habár Székelyföld egészét magaménak érzem, mégis szembesülnöm kellett azzal, hogy az itteni közösség jövevényként kezel. Ez így van a székely falvakban is. Ha valaki beköltözik egy közösségbe, akkor még évtizedek múltán is éreztetik vele, hogy nem helybeli születésű. Ettől függetlenül a havasi csángó lakossággal jó kapcsolatom van. Tőlük vettem lovat, szekeret, a feleségem pedig nagy szeretettel tanítja a gyerekeiket. Most érzem magamat igazán gyakorló néprajzosnak. Megtanultam kaszálni, takarni, fát vágni, kotlót ültetni, lovat befogni, szántani. Kezdek mindent megtanulni, amire, úgy érzem, szükségem van. Már autót is javítok, vízpumpát, villanyt szerelek. A gyerekeimnek ennél többet sehol sem adhatnék. Úgy gondolom, hogy a gyerekből idefent a hegyen válik igazi, teljes értékű ember. Aki imával ébred és fekszik, s dolgozik tisztességgel.

Daczó Katalin

(Forrás: Hargita Népe, 2012. június 13.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ