(Sorok Gergely Tamás szatirikus kisregénye kapcsán)

Nyolc éve olvastam először ezt a burleszk hangulatú írást, kéziratban. Fülembe csengett szerzőjének megjegyzése: x  irodalmi lap nem vállalt közösséget szövegével. Így aztán, olvasás után gyorsan rávettük Gergely Tamást, engedje meg, hogy a Romániai Magyar Szó hétvégi, irodalmi-művelődési mellékletében, folytatásokban eljuttassuk az olvasóhoz a kisregényt, elvégre ezért íródott. Már-már sikerült volna mind a 18 fejezetet megjelentetni, amikor váratlanul közbeszólt a kegyetlen valóság és a 16. folytatás után egy nappal a lap bejelentette földi pályafutásának a végét. Így aztán sose tudhattuk meg, mi is történt Bódoggal, a könyv „főhősével” és mindazokkal, akik a fantázianevű Meglásdon próbálták építeni – a kor irányelvei és paraméterei alapján – falujuk szocialista arculatát. Úgy, ahogy azt az Elvtárs szavaiból kihüvelyezhették.
Mint minden szatírában, a karikírozó túlzás ezúttal is fő szerepet játszik, mondhatni egyes számú eszköze a szerzőnek. Akárcsak a bábjátékban, a könyvbeli szereplők – zömmel falusi emberek – néhány jellemző, torz karikatúravonással kifaragottak, esetlenül, nevetségesen rángatózva mozognak, ahogy egy mindent behálózó felsőbb „szellem” diktálja nekik. Mindent egy és ugyanaz a kéz mozgat, egyazton sablon késztet gondolkodásra, s a könyvbeli falu élete nem is áll másból, mint folytonos, szűnni nem akaró vetélkedésből, hogy kinek támadnak eredetibb és pártosabb ötletei a falusi valóság közösségi megrégulázására, az elvtársi gondolatok talajba ültetésére.
Azt mondhatnánk, hogy a mi ideológiai valóságunk, közösségi eszmeiségünk, bármilyen mélyre is züllöttünk, bőrünket mentendő, a szellemi képmutatásban, távolról sem volt ennyire blőd, idióta és gügye, mint ahogy a Bódog szereplőinek megnyilvánulásaiból kitetszik. Pedig ez csupán látszat: valójában a hülyeség lejtőjén nincsen megállás. Eleinte csak kis kedvezményeket tesz az ember, csak részben és látszatra „jelentéktelen” dolgokban enged a békesség kedvéért, arra gondolva, hogy így megszabadul a szellemi terrortól. Ámde mindinkább arra ébred, hogy már-már a köznapi kommunikációban is kétszer meg kell gondolnia magát, egyáltalán mit vesz a szájára; szüntelenül fel kell hoghy legyen készülve arra, hogy mások keresztkérdéseket tesznek föl neki, minden lehetséges módon kiforgatják a szavait, eredeti módon értelmezik, csűrik-csavarják, jobb ügyhöz méltó buzgalommal…
Bódog, ez a csöppet sem együgyű, a földműves léttel elkötelezett, de eszmeileg megbucherált falusi gazda, akit Riska tehenének fejés közbeni rúgása lépésről lépésre forradalmi példaképpé avanzsált, a cselekmény folyamán pártinstruktor lesz, látszólag teljhatalmú úr a falu fölött, miközben kiderül, hogy hatalmát csakis egy jól meghatározott szinten gyakorolhatja, medrt ahány szint, annyi szemétdomb, s ahány szemétdomb, annyi kakas kukorékol rajtuk… Mentségére legyen mondva, könyvbeli süllyedése a hülyeség mocsarába mindegyre ambivalens érzéseket kelt benne: szívszorongva gondol Riska tehénre, aki őt ugyan megrúgta, de aki azóta, hogy ezáltal a Bódog karrierje meredeken fölfelé ívelt, állandó éhségre és szomjúságra ítéltetett, mert senki sem viselte gondját – Bódog apja és felesége is muszájherkulesekként a helyi pártszervezet tisztségviselői. Bódog fölemelkedik ugyan az ütődöttség elképzelhető legmagasabb fokára, s ezáltal kiváltója lesz a meglásdi folyamatok tragédiába fordulásának, de mindvégig érzékeli, hogy távolról sincs egyedül az ő hülyeségében, s túlélési szándékkal akár a helyi pap is belekapcsolódik a látványos blődlibe.
Így sem ismerős a hátunk mögött hagyott valóság? Amiről, mellesleg, azt reméljük, hogy örökre magunk mögötgt tudjuk. Pedig éppen ettől jó és időszerű ez az ízig-vérig „krézi-mese”, hogy szembesít bennünket magunkkal, önvédelmi játszmáinkkal abból az időből, amikor egy jámbornak tűnő párbeszédnek akár beláthatatlan következményei is lehettek.
„- Az Elvtárs Téziseinek valóra váltása közben rátérünk a bőség útjára – szónokolt Bódog, majd áttért saját magára. Vagyis felvett egy előre odakészített féltéglát, mely a meglásdi építést jelképezte, majd döngetni kezdte azzal a mellét: – Vezessen bennünket a forradalmi lobogás! A Riska patája által ütött sebből szivárgó vérére gondolt.
Vörös Berta kért szót az első sor mellveregetés után. Majd ahogy megkapta, kifejtette, hogy Bódog elvtárs mozgalmi mellére szükség lesz Meglásd forradalmi átépítése alatt, verje ezért valami puhábbal a mellét.
– A rendőrtiszt találta meg a megfelelő szerszámot. Saját bikacsökét, azaz a faluét, melyet ő használt.
– Tessék, Bódog elvtárs – mondta a rendőrtiszt az ünnepélyesre sikeredett bikacsök-átadás közben. – Ez hol puha, hol kemény. Attól függően, hogy a forradalom ügye milyen bánásmódot követel meg.
Kézbe vette Bódog az említett szerszámot. Meglepődött azon, milyen rugalmas eszköz, ezért Bertának hálás pillantással köszönte meg a javaslatot.
Na majd azzal az asztalra csap! Miért, ha nem mozgalmi éberségből, Felszegi Jóska gúnyos mosolya jelent meg szeme előtt.
– Dicsértessék a kommunista Meglásd – köszönt vissza a megszólított. Kezében ásó volt, azzal piszmogott egykori háza fundamentuma mellett, amikor a népes delegáció, vagyis a forradalmi átalakulás bizottsága megállt mögötte.
– A régit temeted, vagy az újat építed, Jóska elvtárs? – tette fel neki Bódog a kérdést.
Megállt a munkában Felszegi Jóska. Nézte elvtársait, s nem jött szó a szájára. Ugyanis azt tudta, hogy a pártbizottság által megjelölt új helyre húzza fel a frissen lebontott házát. Tudta még azt, hogy az új alap megegyezik a régivel, a változás az, hogy most a párt a központ.
Megunta a Felszegi Jóska némaságát a pap, aki abban saját kudarcát látta, vagyis úgy gondolta, hogy azonnali választ kapnak, ha annak idején jobban megtanítja neki a katekizmust, ezért Bódog kérdését így egyszerűsítette 1e:
– Építesz vagy rombolsz, fiam?
Melinda, aki párttitkár lévén második embere volt a bizottságnak, nem örvendett annak, hogy a pap közbe-közbeszól, mint ahogyan azt is helytelenítette, hogy tagja a tiszteletes az akciócsoportnak. Ám instruktor lévén, Bódognak nagyobb szava volt, mint elvtárs-felesegének, akinek különben bizalmi embere a falusi rendőrparancsnok lett, vele s a pótbikacsökkel hármasban járták újabban a falut.
Úgy vélte, hogy a pap kérdésfeltevésében megvan a lehetőség arra, hogy a reakció felüsse a fejét. Elég, ha tiszta tudatlanságból azt válaszolja Felszegi Jóska, hogy ő rombol. Ki rombol, kérdik azok, akik ideológiai szempontból kevésbé felkészültek. Egy pártag rombol. Miért teszi, hiszen a pártbizottság építésre szólított föl… Úgyhogy fogta, és átalakította a kérdést:
– Építesz vagy építesz, Felszegi elvtárs”?
Az újabb beavatkozás még jobban megzavarta a Jóska eszét. Azért, hogy szégyenben ne maradjon, válasz helyett feltette kedvenc kérdését:
„Részt vehet-e a közgyűlés munkálataiban az a párttag, aki nem mutatja fel tagsági könyvecskéjét?”
Bódogot, érintve érezve magát, a kérdés ezúttal is zavarba hozta. Észrevették zavarát az akciócsoport tagjai. Volt, aki megértően a sarokba nézett, ahol felfedezte a régi gerendákat, melyek az új ház gerendái lesznek. A rendőr elmosolyodott, s tréfásan felemelte mutatóujját. Amit Felszegi Jóska természetesen félreértett, s szíve fölül, a belső kabátzsebből előkapta vörös könyvecskéjét, hogy azzal igazolja magát.”
Építesz, vagy építesz? – ez a fajta alternatíva-felmutatás keményen jellemezte rendszerváltás előtti évtizedeinket. De vajon nem áll fenn a veszély arra nézvést, hogy elmondhassuk ma is: „ez itt a kérdés…”

Cseke Gábor