Kérdezem Andit: – Dolgozol? Felháborodott hangon válaszol: – Nem! Reggel hat óta arra várok, mikor lesz ennek vége! Mi a fenét csinálnék? – Nem így, nem erre gondoltam! Fekete Bandi megjegyzi: – Nem jót szóltál, Karcsi! Jár az agyam. Andi azért kiadja, amit kértem. A szokásosat.

Másnap délelőtt ugyanott. Kikérem a szokásosat, aztán ekképpen szólok: – Ne haragudj rám, Andi! Tudod, hogy néha nem jól fogalmazok, nem az esik ki a számon, amit terveztem. Andi a tegnapihoz képest új hangon: – Én kérek bocsánatot. Zolival (Ő a barátja – a szerző megj.) két napja hagytuk abba a cigit. Tele vagyok feszültséggel Azért… Te is cigiztél, megértheted. Igen, én is cigiztem. Megértem. – Lassan bezárhatnak a dohánygyárak, mint az egri! Ezt Szecskó Jani mondta, elindítva egy kisebb vitát a dohányzás ártalmasságáról, illetve védelmében. Szóval oldódott a tegnapi feszültség. Olyannyira, hogy amikor kis Csonti (Csontos Tamás, a raliversenyző) panaszkodott, hogy a külső jelek alapján kolléganői rákra gyanakodva összesúgnak a háta mögött és én javasoltam, hogy nyugtassa meg őket, tényleg rákos, a nevetők közt Andi is ott volt. [Ezt a 47. darabnak szántam, ám másként alakult. Andi és Zoli ma is jó úton haladnak a leszokás felé.]