Rövid interjú Komán Jánossal

Arról olvasok, hogy új köteted jelenik meg az Irodalmi Jelennél – minthogy nincs a kezemben a könyv, arra kérlek, mutasd be a Káfé olvasóinak pár szóban! Ugyanazok a versek szerepelnek benne, amelyeket a Káféban is láttunk?
1. Az emotív közlés művészete és tudománya c. könyvem költészetesztétikával foglalkozik. Többek között arra a kérdésre keresek választ, hogy miért szép egy igazi műalkotás. Úgy gondolom – és a visszajelzések is ezt üzenik -, hogy helyes következtetésre jutottam. Nem az a lényeg, hogy mit mondunk, hanem az, hogy miként mondjuk el a mondanivalónkat. És ez a megállapítás – szerintem – a művészet minden ágára érvényes. Az igazi művészetet az érzés élteti, érzést közvetít, a többiek próbálkozások, melyek előbb-utóbb a feledés koporsójába kerülnek. Hegel esztétikája a gondolat, az eszme érzelmi ragyogásáról beszél. Benedetto Croce Esztétika dióhéjban c. könyvében kiemeli, hogy a költészetnek két állandó és szükséges eleme van:” egy képrendszer és egy érzés, amely élteti”. Annak a tizenhét költeménynek az értelmezésekor, melyek ebben a kötetben találhatók, azokra a költői eszközökre, elsősorban stílusalakzatokra figyelmeztetem az érdeklődőt, amelyek hozzájárulnak az érzelmi tartalom megjelenítéséhez. Ezek szerint, amikor egy költeményt elemzek – az értelmi, az érzelmi és az esztétikai tartalmát vizsgálom. Eltérek az eddigi versértelmezési gyakorlatoktól. A művészi költői beszédet a szóképek csak púderezik, az érzelem közvetítését a stílusalakzatoknak, a grammatikai figuráknak, ezek ismétlődésének és variációjának tulajdonítom. A trópusok is csak akkor rendelkeznek hatásosabb érzelmi tartalommal, ha ismétlődnek. A költészetben, de a zenében is az ütem, a ritmus, a rím, a sormetszet olyan szövegszervező elem, ha megfelelően alkalmazzuk, ismételjük és variáljuk, melyek mély érzelmi tartalmat hordoznak.
Az esztétikai minőségek sokaságából az ihlet mellett a költői őszinteséget emeltem ki. Megkülönböztettem – Hegel figyelmeztetése szerint – az igaz és a hamis ihletet. Ezen kívül írtam a prolongált ihletről, mely Füst Milán fölfedezése, a naiv ihletről, és mindezeket egy-egy kiváló költemény értelmezésével szemléltettem. Kimaradt – a tervbe vett – népi naiv ihletről szóló esszém. Megjegyzem, hogy Hegel azt az ihletet nevezi igaznak, mely a tudás terméke, a hamis ihlet pedig az érzelem föllobbanásából származik. Én az utóbbit tartom igaz ihletnek, hiszen számos, igazán szép népköltészeti alkotással szemléltethető, bizonyítható ez az állítás. Az ismeretlen népi szerzők nem rendelkeztek olyan költészettani tudományos fölkészültséggel, amilyenről Hegel beszél. Igaz, hogy a költészet olyan tudomány – Fónagy Iván és Kemény Gábor szakíróink szerint is -, melynek legalább az alapismereteit minden pályaválasztó költőnek el kellene sajátítania. Figyelemre méltóbbnak tartom – többek között – Az enallagé (jelzőeltolás) komplex képszerkezete, Az álarcos költő rímei, Jelzőeltolás Sütő András prózájában, Az ihlet mint esztétikai érték és műértelmezési szempont, A felszólító mód költészete, A kérdő mondat költészete, A kijelentő mondat őszintesége és hamissága c. esszéket. Kettő kivételével már napvilágot láttak a Helikon, az Irodalmi Jelen, a Magyar Napló, az Erdélyi Toll folyóiratok hasábjain, valamint a Romániai Magyar Szó és a Népújság napilapok irodalmi mellékletében.
Minthogy háromezerkilométeres távolságból nem tudom folyamatosan követni költõi pályád alakulását, szeretném, ha leltároznál: a Mégis reménnyel cimborálni volt az elsõ? A Kalózok hajóján követte…? Mióta írsz, s mit alkotsz a verseken kívül?
2. Három verskötetem jelent meg (Mégis reménnyel cimborálni, Kalózok hajóján, Mindig is lesz egy újabb világ). 1962-től írogatok. Az első verseim az Igaz Szó folyóiratban jelentek meg. Néha-néha több napilapban közölgettem. Antológiákban és egyéb hazai és külföldi kiadványokban is jelentkeztem (Vitorla-ének, Megtalált világ, Székelyföld, 101 vers a Székelyföldről, Hargita kalendárium, Lila élvkönyv, Örök készenlétben, Az eltérített felvonó stb.) Egy kis kötetnyi elbeszélést is írtam. Befejeztem a Gyerekkori szivárványok c. könyvem. Régebb helytörténeti kutatással is foglalkoztam, és ilyen jellegű tanulmányokat, cikkeket írtam, közöltem. Szerkesztettem a gyergyói vidékről szóló Helytörténeti füzetek első hat számát. Újságcikkeket is közölgetek.
A kötött versformához ragaszkodsz – alkati adottság miatt, vagy tanáros konzervatizmusnak köszönhető?
3  Ritkán magam is írok szabad verset, viszont az igazi költemények kötött formát követelnek. Rengeteg szemléltetéssel bizonyítható. Ezt diktálják esztétikai ismereteim. A központozás nélküli „verseket” el sem olvasom. Akik ilyennel foglalkoznak, el kellene olvasniuk Fónagy Iván, kiváló stilisztánk Írásjel – metaforák, írásjel – szimbólumok c. esszéjét. A nyelven kívüli eszközök (központozás) mellőzése, mely a műértelmezésnek sokszor egyik jelentős részét képezi, egy költői járványos betegség, melyet az amatőröknek sikerült elterjeszteni a jelentősebb alkotók soraiban is.
”ha az embernek megmarad a hite,/ ásson új kutat, és reá szerelje.” Ez a mottód az új köteted számára is?
4.  Az emberiség, a népek, a nemzetek története azt tanítja, hogy – ha lassan is, de állandóan fejlődünk. Jó lenne, ha minél több olyan gondolkodó, filozófus, tudós, államférfi lenne, akik néha-néha segíthetnének az előmenetelben. Ilyenek már voltak, és mindig is lesznek. Ki kell találnunk egy másik világot, ha a jelenlegi nem tetszik. Szerintem az eddigiek,- még a jobbak is – még száz éveket élhetnek, de halálra ítéltettek. Az emberi szürkeállomány csodákra képes, nem fog megelégedni ezekkel a világokkal. Ezt hiszem, és ez az én optimizmusom forrása.

Kérdezett: Gergely Tamás