Az internet számos örömet tartogat számomra. Jóvoltából nemrég egy olyan nyolcsoros költeményt olvashattam, mely – szerintem – szobrot érdemelne, ha lenne egy olyan művész, aki ennek az alkotásnak a lelkét szilárd formába tudná faragni. Szerzőjének neve nem szerepel a magyar írók lajstromán. A könnyűzene rabja. Hivatalos iratain Nyerges Attila neve olvasható.

Ha arra gondolok, hogy .egyes országos hírnevű versírók már a tizedik, tizenötödik vagy a huszonegyedik kötetüket dedikálják – mert ilyen is van – és képtelenek legalább egy olyan szerzeményt szerkeszteni, mely a versértő, versszerető lelke felé is egy olyan kellemes meleget sugároz, mint Nyerges Attila Valaki így akarta c. költeménye, akkor indokoltan minősíthetem egy leértékelő legyintéssel a költői túltermelés meghatározó többségét. Nem tíz-húsz verseskötetet, hanem tíz-húsz igazi műalkotást kellett volna közölniük egyetlen kötetben. De egy ilyen megoldás csakis egy másféle tehetség gyümölcse lehet. És ha már így szemtelenkedem és rágalmazok – az alkalom bátorságától ösztönözve -, harsány véleményt kell mondanom a jelenkori magyar „költészetről”. Ám mindenekelőtt néhány olyan szempontot kell megemlítenem, melyeket legnevesebb alkotóink, és egyben tanítóink is, tiszteletben tartottak.

Először is minden jelentős műalkotás egy világos, logikus, könnyen érthető gondolatmenetet követ, mintha az egész költemény egy mondat lenne, amit értelmi tartalomnak is nevezhetnénk. A jelenkori költészetben számtalanszor keresztrejtvényszerű fejtörők kínozzák az olvasót, és az összefüggő gondolatok, szövegek helyett inkább mondathalmazok kedvetlenítik el a versszerető befogadót. Olyan példákat is mondhatnék, amikor a költő versformává karcsúsítja a kihangsúlyozottan prózai szöveget. (A prózaritmust összetéveszti a versritmussal.) Még súlyosabb botladozásnak számít, ha a szerző képtelen megérinteni szerzeményével a versszerető lelkét, nem tudja biztosítani az egyleheletű érzelmi tartalmat, mert érzelmi tartalom nélkül csak versfaragásról, versfaragókról beszélhetünk. Ennek a tartalomnak a megvalósítása nemcsak költői érzékenységet, „született költőket” követel, hanem egy alapos esztétikai, stilisztikai, poétikai fölkészültséget is. Ezért bátran, bizonyíthatóan állíthatom, hogy az igazi költészet nemcsak a költői érzékenységgel született személyek művészete, hanem egyúttal azoké is, akik a költészet tudományát is elsajátították. Ezért ismételgetem, hogy a költészet nemcsak művészet, hanem tudomány is. Ha arra gondolunk, hogy a stilisztikai alakzatok, mondat- és gondolatalakzatok, a szó képek és az esztétikai minőségek száma és ezek változatossága az ezret is meghaladja, akkor ezt az állítást komolyan át kell gondolnia annak, aki igazi költő akar lenni. És ezzel a gondolattal elérkeztünk a költészet nélkülözhetetlen esztétikai tartalmához, vagyis számon kell kérnünk azt, hogy miként valósítja meg a szerző a költemény érzelmi-értelmi tartalmát. És amikor erről a mikéntről, hogyanról beszélünk, a jelenkori költői nyelv válságát említeném meg.

Lépten-nyomon egy nyelvi csődöt, egy nagyon fogyatékos költői nyelvet észlelhetünk. Ebben a bizonyos jelenkori költészetben hemzsegnek a biológiai szakszótár és a műveletlen, alantas utcanyelv szavai, kifejezései, mondatai. A nemi szervekkel, váladékokkal, szarral, pisivel, takonnyal, nyállal, izzadtsággal stb. társított szószerkezetek, fiataloknak tetszelgő vagy lázadó (?) mondatok hemzsegnek ebben a különböző, rangos díjakkal kitüntetett költészetben. Azért jegyezzük meg, hogy nem értéktelenek ezek a költők, költemények, de nem is tartoznak a fémjelzettek közé.
Meggyőzőnek tartható, ars poeticai tartalmú gondolataim mellé az említett különös szépségű lírai alkotás pártfogását kérem.

Valaki így akarta

A hegyoldal egy ölelés,
És csók a málna rajta.
Tövis-bokor a szenvedés,
Valaki így akarta.

Valaki megálmodta egyszer
Az óriás hegyet.
Megálmodta a csúcsot
A fellegek felett.

Tartalmilag az istenes, enigmatikus alkotások közé soroljuk, mint Szombati-Szabó István hasonló értékű Életem c. költeményét. Talán a finom sejtetéssel is díszíti tartalmi szépségét. Ha ennek az alkotásnak nemcsak a sorait, hanem a lelkét is le lehetne fordítani valamelyik világnyelvre, a legrangosabb irodalmi kiadványok mutogatnák, dicsekednének vele. Az első három sor három metaforája mintha Erdélyről szólna, ami számomra az érzelmi tartalom melegségét még jobban hevíti. A két stílusalakzat, a két szóismétlés közvetlenségével, természetességével közelíti lelki világunkhoz ezt az alkotást. Kalapot emelve állok e gyönyörű költemény elképzelt szobra előtt.

(Forrás: Komán János – Az emotív közlés művészete és tudománya. Irodalmi Jelen Könyvek, 2012; 179-182. l.)