Ingoványos területre kísérhettük el a legnagyobb példányszámú román újság, az Adevărul riporterét. Vasile Racoviţan 69 év elteltével kereste fel a többségében magyarlakta erdélyi falut, Ippot, ahol egyetlen éjszaka 157 helybéli románt végeztek ki a bevonuló, az akkori meglátásban emberi életet követelő szabotázst megtorló honvédség vezetői.

A fiatal újságíró nem sokkal az után utazott a hepehupás vén Szilágyba, hogy megjelent az Országos Diszkriminációellenes Tanács felmérése, amelyből kiderült: nőtt az idegengyűlölet Romániában, tízből két román nem fogadna barátjául magyart, négy romát, hét szóba sem állna más szexuális irányultságú embertársával.

Vasile Racoviţan először a falu kocsmájába, a Kempes-hez címzett bárba tért be, hogy megtudja, egy asztalnál isznak-e a románok és a magyarok vagy külön teremben.

Mindjárt az ajtó mögött, ott csocsózott a hatvanhárom éves Marin és a nyolcvanéves Attila. A fölöttébb barátságos megmérkőzés láttán kelt riporteri sejtését igazolták az ippiek: mintegy hét évtized távlatából a románok és a magyarok is úgy tekintenek a mészárlásra, mint a háború szörnyű következményére. A románok rég megbocsátottak, ma azt mondják, soha nem is haragudtak magyar szomszédjaikra. A magyarok pedig – mit sem törődve azzal, hogy a hatalmat kiszolgáló történészek és újságírók, politikusok gyakran ma is gyilkosokként állítják ország előtt pellengére őket – egy művelt és pragmatikus román fiatalembert választottak polgármesterüknek.

A falu központjában álló műemlék felirata is a megbékélést szolgálja.

Mindkét etnikum elgondolkodhat üzenetén, és nem kell szemlesütve elhaladnia mellette: „Tegyünk meg mindent, hogy ehhez hasonló tragikus események soha többé ne forduljanak elő!”

Mert az 1940. szeptember tizenharmadikáról tizennegyedikére virradó éjjelen történtekre mindannyian szívszorongva emlékeznek. A katonák arra kényszerítették a falu magyar lakóit, hogy fejvesztés terhe mellett mutassák meg, melyik portán laknak románok. A hetvenhat éves Csepei Bálint beismeri, családjának tagjai aktívan részt vettek a tragikus eseményekben. A nagybátyjának a hátába puskaszuronyt tartottak, majd utasították, mondja meg, hol laknak a románok, de vigyázzon, ha hazudik, őt is kivégzik. Néhány román családot azért sikerült megmentenie. Akárcsak Csepei Ferenc apósának, aki azt bizonygatta a katonáknak, hogy a házában talált fiatal férfi és asszony, illetve a gyerekeik saját családjának tagjai. „Másnap reggel hatalmas fájdalmat éreztünk valahányan – emlékszik vissza Csepei Bálint. – A románok a hozzátartozóikat siratták, mi meg szégyenünkbe sírtunk, hogy nem tudunk majd soha megszabadulni a bűntől, noha nem mi voltunk, akik a gyilkosságokat elkövettük, csak nem tudtuk megakadályozni a szörnyűséget. ”

Ippon azonban volt megbocsátás.

Viorica Rus egyéves volt 1940 szeptemberében. Nagyszülei és nagybátyjai is a sortűzben haltak meg. „Hogy én miért menekültem meg? Magam sem tudom. Így volt megírva.” – mondja. Majd a sokat szenvedett ember bölcsességével fűzi hozzá: „Ami volt, volt. Ilyen a háború…” Megvallja, hogy soha nem gyűlölt senkit, miért gyűlölné éppen a magyarokat? A legjobb barátnői is magyarok, miért is ne értenék meg egymást. „Sajnos, a község történelmét vérrel írták, de az idő elfojtotta a gyűlöletet és az ellenérzéseket” – állítja meggyőződéssel Ioan Boer polgármester, akit a magyarok is megszavaztak az RMDSZ-jelölt ellenében, mert ismerték mindkettőt, és ő a jobb gazda.

Ipp története Kelet-Európa történelme. Vajon miért lenne kivétel a szilágysági falu népe? Vasile Racoviţant, lám, mi elkísértük Ippra. El kell menni Szárazajtára is, ahol 1944. szeptember 26-án a Maniu-gárdisták 13 magyart mészároltak le. A faluban 836 magyar és 47 román él. Meg kell tapasztalni: Székelyföldön is úgy munkál a megbocsátás, mint Szilágyban? A Bánságban, Bácskában, Baranyában feltárandó tömegsírok vajon a jövőt vagy a múltat szolgálják-e?

Ambrus Attila: Gótvárosi levelek (Médiaesszék, magánreflexiók) – A könyv a Szabó Csaba által szerkesztett Világhírnév sorozatban jelent meg (Kolozsvár 2010)