(Puzzle-darabok életemből)

A boltban többnyire havonta egyszer volt a nagy bevásárlás.Amíg nem jelentek meg a nagyapám erre szakosított szekerei, a szomszédban levő Hargitai-féle üzletben vettük meg a havi cukor-, liszt-, só- és puliszkaadagot, később a Karácsonyi bácsi boltjába jártunk, közel a Papiu Ilarian iskolához. A nagy ruháskosárral mentünk át, Pista, mert már tudott bánni a pénzzel, Régina és én meg cipelni. Miki nem jött, mert ő nem szokott, Márika meg még kicsi volt. Ezzel a „nem szokottal” úgy volt, mint amikor édesanyámat rendszeresen minden hétvégén falura küldte a kultúraterjesztő társaság a Holdról előadást tartani, a hatévesnél kisebbeknek, a nyolcvanévesnél idősebbeknek. A többiek nem töltötték ilyen marhaságokkal idejüket, a mezei és kerti munka nem várt. És egyszer megkérdezte, tanfelügyelő elvtárs, miért mindig csak engem küldenek és például L. tanárnőt soha? Gyárfás elvtársnő, hát nem tudja, hogy L. tanárnő “nem szokott?” Na, így nem szokott Miki sem. A piacra különösen dinnyeérés idején csapatosan vonultunk, óriási színház a hegyekként magasodó dinnyéket látni és szabadon turkálni, válogatni bennük. Édesapám kisajátította magának a választást, hosszasan emelgette, a füléhez szorítva ropogtatta, a dinnyeárus igen nagy örömére, kopogtatta, majd megnézte a levágott szárat, hogy fehér-e eléggé, s úgy félórás-órás akció után a piac legjobb, több mint tízkilós dinnyéjével elindulhattunk haza. Persze, hogy volt erre is szekér, de mi, gyermekek, büszkén szerettük cipelni ölben a trófeát, s egymás kezéből, öléből csavartuk ki. Miki, miután a legnagyobb volt, ő határozta meg, hogy mikor következik. Most éppen a nagylépcső előtt vette át, és hogy megcifrázza az egészet, a fejére tette, az elején még a két kezével megtámasztva, majd elengedve, balanszírozott a lépcső tizedik fokáig, ott megbotlott, a dinnye gyönyörű ívben a lépcsőfok élére esett, és ezer darabra hullott szét. Semmi sem volt menthető belőle, hát aznap a hegyi beszéd a nagy lépcsőkön kezdődött, és aztán Miki nem szokott a bevásárlásokra jönni. Hogy visszatérjek s lezárjam édesanyám kultúraterjesztő tevékenységét, érdemes megemlíteni, hogy mindig ugyanabba a faluba és mindig ugyanazzal a szigorúan behatárolt témával (a holdfogyatkozás) küldték a roppant okos tanfelügyelő elvtársak, úgyhogy ötödszörre, mikor leszállt a buszról, a gyerekek már messziről kiabálták, megjött a holdas, megjött a holdas. Érdekes, hogy ez a fajta kultúrtevékenység még húsz évvel később is, amikor Szabédon tanárkodtam, élt, bár nem olyan gyakorisággal és jóval változatosabb témakörrel. Én például (a hallgatóság ugyanaz maradt) a villamoson és földalattin való utazási és viselkedési formákról tarthattam előadást Szabédon. Több száz kilométeres távolságban működtek csak ilyen járművek, de ha mégis, a 85 éves Mari néni, ki a faluját egyszer hagyta addig el, amikor bekísérte a vonathoz a háborúba kényszerített férjét, kedvet kapna, hogy felutazzon Budapestre (ami útlevél hiányában amúgy is lehetetlen), nehogy szégyent hozzon virágzó, gyönyörű szocialista hazánkra.

Miki a bohémélet következményeként bekerült a tüdőklinikára Grépály bácsiékhoz. A nyolcágyas kórterem kiemeltnek számított az akkori viszonyok között, a betegek viszont valahol a négy osztály és az analfabetizmus határán, így hamarosan alfaállatként vezetett mindent. Az orvosi vizit lejárt, az asszisztensnő kiosztotta a gyógyszereket, s akkor átvette Miki az uralmat, a kúpokat szépen bevetette a betegtársakkal, s miután mindegyik már átesett a pirkepróbákon, kariókával a hátukra azzal, hogy ez egy újabb próba, karikatúrákat festett, természetesen a főorvost, a gyakorlót s a többi, ismert személyiségek arcát. A másnapi viziten a betegek panaszkodtak, hogy kicsit szappanízű a gyógyszer, de miután a gyógyulás folyamata ugyanolyan volt, mint a másik kórteremben, jöhetett az ingeket fel, s a sztetoszkóp lefagyott, amíg ki nem tört a röhögés, szerencsére a humorérzék nem halt ki az orvosokban.

Emlékeimben fő helyen van a Bernády György tér és környéke, megpróbálom behunyt szemmel felidézni vagy körbejárni .Ha a leánylíceum felől mentem a Bolyaiba, a tér szélső pontja nekem a Keresztfa volt, igaz, mi Fakeresztként említettük vagy gyerekként nem szentséggyalázóan Pléhkrisztusnak. A megrozsdásodott vékony lemez, a jócskán lekopott festék, az alig kivehető INRI s a félig a dombra rádőlt keresztgerenda ihlette ezt a kölykök között elterjedt nevet. Kedvenc csúszkahelye volt a környék bátrabb fiú-, lány- társaságának is. Nem kis merészséget s ugyancsak jó egyensúlyérzéket kívánt a járdán nekifutni, ráugrani a tükörsima jégcsíkra majd lekanyarodni a kereszt mellett a dombon, ha a kanyar sikerült, a hirtelen meredek olyan gyorsulást adott, hogy csak nadrágfékkel lehetett megállni/ülni a rövid kifutó pálya végén. A kezdők csak a keresztnél próbáltak először guggoló pozícióban lecsúszni s majd könnyedén leülni, ha túl gyors kezdett lenni, a profik kihasználták a csicsonka-sisonka egész hosszát a járdán s a keresztnél felugrottak, és háttal csúsztak le a meredek részen, igazi cirkuszi bravúr volt. A vár melletti járda is hamarosan járhatatlanná vált a felnőtt társadalomnak, a Kádárok bástyájától a Vargáékig teljes egészében ez a csúszda uralta, ami hó éjszaka ráhullt, elseperték az első Bolyaiba igyekvők, s írhatnám szerencséjükre a leánylicibe tartóknak, mert a vékony hóréteg alatti jég alattomos csapdává változott s nem volt ritka, hogy az iskolába igyekvő az ortopédián kezdte a napot. Tiltották is a csúszkálást, talán pénzbüntetés is kilátásba volt helyezve, a több száz gyermek között mindig akadt egy-két bátor, ki elérhetetlen gyorsasággal tűnt el a bábszínház utcájában, ha ellenőr jött. A tavasz vetett véget, na meg a hamu, amikor rájöttek a háziasszonyok s a város,hogy ez az egyetlen hatásos ellenszere a sisonkázásnak s ez nem csak fékezett, hanem a letagadhatatlan jelek elárulták a nadrágfékes bűnöst. A Keresztfa mögött a gyermek- poliklinika inkább a kellemetlen élmények felidézője, bármennyire is vonzó volt a fogorvosi rendelő várószobája a sok törpéket s mesejeleneteket bemutató színes rajzaival, oda csak akkor mentünk, ha muszáj volt. Annál izgalmasabb volt a Kazinczy utca sarka, Kurvakati házával. Még most is átfut rajtam a bizsergés, ahogy 10-12 évesen a derekunkig érő ablak előtt elmenve hallottuk, ahogyan zongorázik s melléképzeltük, hogy miket csinálhatott valamikor a Malom utcában (a nagyobbak adták tovább nekünk az információt) vagy a még most vénkorára is be-betévedő, beoldalgó valamikori törzsvendégeivel. Kötelező volt, ahogy biztos távolságba kerültünk a kaputól, Kurvakati, Kurvakati kiabálással levezetni a korai nemi izgalmakat, miközben ő seprűvel a kezében lesett ránk .S a Bernády György 2 számomra ma is a Pampáék (róla később hosszabban) háza, s nem a Haller-ház, ahogy az Útikalauz nevezi. Két fényévnyi távolságra levő társadalmi réteg uralta a házat. Frontlakók, és a belső udvar népe. A vár felől közelítem meg a házat, hisz a Petőfi térre néző oldalt teljes egészében elfoglalta a RATA, a távolsági buszok állomása. A saroktól felfelé először a buszállomás még erre nyíló ablaka, majd a kenyeresbolt köszönt ránk. Ide szóltak a kenyérjegyeink, s miután párszor elkísértem Reginát, emlékszem a kenyérjegy (a nagy, szent Kenyérjegy) áldásaira is. A jegy csak jogot adott a megvételhez, azaz precízebben, korlátozta a mennyiséget, amit haza vihetett egy család. Félfüzet nagyságú puha karton, különböző színű, olyan 1 centi – 3 milliméteres bonok voltak. Színük különbözött, más volt a gyermekporció, megint más a nehéz testi munka, már nem tudom, de a szivárvány majdnem minden árnyalatában kapták szüleink a hónap elején, amit aztán letépett a kenyeres néni s külön dobozokba tette, hogy majd valahol valakik idegtépő hajsza mellett felragaszthassák újra egy most már egyszínű kartonlapra s messzemenő következtetéseket levonva, optimizálhassák a kenyértermelést. Kenyér viszont csak az a téglaszerű, fekete volt, amit rendszerint a köménymaglevesbe tördelve ettünk A perec, eugenia és nápolyi szelet olyan olcsó volt, hogy bárki hozzájutott. Kiemeltem ezt a hármat, nemcsak mint kedvenceimet, de az a perec, és az a nápolyi maradt egy életre a nagybetűs Perec meg a nagybetűs Nápolyi számomnra. Az eugenia, (két keksz között kemény kakaós-csokis krém) míg rá nem jöttek, hogy ellentétben a kapitalista világgal, nálunk nincs árdrágítás, hanem titkolt receptmódosítással lehet ugyanazt elérni, rendkívül tápláló és jóízű volt. Uzsonnaként a csomagolásának köszönhetően jól elfért a táskánkban a könyvek, füzetek mellett a nagyszünetig. Aztán a szocializmus sokoldalú fejlettségével a fűrészpor több lett benne, mint a liszt és cukor együtt, s leszoktunk róla. A perec máig megőrizte formáját, talán egy kicsivel nagyobb és karcsúbb a mai, de a sót ma is nagyrészt el kell először távolítani, hogy élvezhető legyen, a nápolyi viszont abban a formában már csak az ilyen nosztalgikus visszaemlékezésekben bukkan elő. Táblákban egy egész polcot megtöltött az üzletben, s olyan ujjnyi vastag, kb.15 cm hosszú orgonasípokból tört le a néni annyit, amennyi a pénzedért kijárt, s kezdődhetett az élvezet, hogy síponként vagy egyszerre többe harapva gyúrtuk magunkba a vaníliás krémmel töltött ostyát. Rendszeres látogatója voltam a viszonylag apró kenyeresboltnak a néni ismert név szerint mindenkit a környékről s megkülönböztetett szívélyességgel adta, amit kértünk. Ez jellemző volt a trafikra, ez volt a sorban következő, utcára nyíló bemélyedése a háznak. Ide én ritkábban léptem be, mert az újságokat a Rata előtti bódéban vettem, cigarettás csak Miki volt, s ő titkos utakon szerezte be a füstölnivalót, de az emeleten lakó báróné és lánya, akik valószínűleg a régmúlt idők szép emlékeképpen kapták meg az árusítási engedélyt, a jobb családoknak mindig eldugtak az ínséges időkre egy-egy zacskó gyufát, ezért küldtek néha szüleim engem s nem Réginát, neki ez túl kényes vállalkozás lett volna. Még egy vakajtónak tartó lépcső (valamikori szűcs- vagy egyéb műhely bejárata, amit az egyik udvari lakó hosszas utánajárás után megkapott s bezárt, hogy az addigi szűk kis szobát lakhatóvá tegye) s már itt van a Pampáék első ablaka. Szomorúan fényképeztük kb. 20 év kimaradás után (sepsi és a svájci életünk után első hazalátogatásunkig), hogy vagy az utat emelték meg, vagy a Haller-ház süllyed, vagy párhuzamosan mind a kettő, mert az első ablak térdmagasságba, s a második az utca szintjével egyvonalba került. A második utcai ablak után rácsos vaskapu (örökké nyitva volt) védte szimbolikusan a kis folyosót s a Pampáék harmadik, most már az udvarbejáróra nyíló ablakát, majd vastag, súlyos ennek már csak világító szemeit tarkító rácsos ajtó/kapu ( időnként zárva) után léptünk be a házba. Közvetlen a fa/fém kombinációs ajtó/kapu mellett nyílt az ajtójuk, a kétszoba- konyhás, fürdőszobás lakrészükre, s ez talán a legelőkelőbb vagy komfortosabb lakása volt az utcára néző, közel 22 embernek hajlékot nyújtó háznak. A kapu még szerelmi vallomásra is használható volt, egy- egy hidegebb fázisában a kapcsolatunknak, éjszaka kiemeltem a sarkaiból, nekitámasztottam bejárati ajtójuknak, ezzel jelezve, hogy nálam még mindig forró a vágy. Izgalmas volt a folyosón tovább menni a meredek kacskaringós lépcsőn. Hatalmas lakat zárta el a padlásra vivő kanyart, hogy ott mi lehetett, azt senki a házból nem tudta, arról is csak legendák keringtek, mint a vízzel telt pincéről. Az udvarról nyílt a boltíves pincelejáró s két-három fok után, attól függően, mennyi hó olvadt a Somostetőn vagy esett eső a Trébelyben, be lehetett kukucskálni a sötétbe, hol állítólag alagút vezet a Vargák bástyájába s onnan fel a Somostetőre, de ennek nem lehetett utánajárni búvárfelszerelés nélkül. Ezért hittük és meséltük tovább az újonnan jövőknek. A hatalmas udvar egy részét elfoglalta a fáskamrasor, minden családnak volt egy lécekből, deszkákból viszonylag stabilan összeszegezett vacaktartója, aki nem tartott igényt rá, felkínálhatta ingyen és bérmentve Fodor bácsinak, az ő műhelye zárta az udvar felső oldalát, még helyet hagyva a Sáros utcából ide járó valamikori arisztokrata család sarjai által bérelt barakknak. Ez a zöldség- és gyümölcsbódé bevitt egy kis rendetlenséget az amúgy nagyon tisztán tartott udvarba, az egymásra dobált üres faládákkal, mert csak ha nagyon felgyűltek, vitte el a beszállító. Fodor bácsi utolsó bástyája volt az üldözött és minden sikanériának ellenálló maszek iparosnak. Sok mindennel foglalkozott, de a köztudatban, mint bútorfestő mester élt s ezt bizonyították a száraz napokon az egész udvart elborító bakokra fektetett frissen mázolt konyhabútor-elemek, de a háznak gyakorlatilag ő volt a karbantartó mestere, bárhol bármi elromlott, jött, javított és a hívó család zsebéhez mérten kérte a munkadíjat. Ő kölcsönzött kamatmentesen, ha a főorvos, ügyvéd vagy tanár urak és nők pillanatnyi pénzzavarban voltak, s az emeleten lakó 22 ember közül valaki állandóan abban élt. Mikor én az 50-es évek vége felé oda kezdtem járni, vagy a börtönből jött haza a politikai bűnös egyetemi tanár, vagy éppen ott adta át a kilincset a művileg elbuktatott és megfizethetetlen adósságba kergetett gebinesnek. Nagyon jellemző keresztmetszete volt az akkori Vásárhelynek a Ház. Az udvari proletárok, kik kínosan ügyeltek a tisztaságra és rendre, de szenvedtek a nyomor vagy vérfertőzés szülte gyermekekkel járó gondok súlya alatt. Az emeleten a háromgyermekes özvegyasszony nem szépségének (tehette volna, mert a környék egyik legvonzóbb háborús özvegye volt) hanem munkájának köszönhetően adott főiskolai végzettséget mindhárom fiának. S ajtóról ajtóra mehetnék, kivétel nélkül mind érettségizett és tovább tanult gyermekek kerültek ki, a kb.24 négyzetméteres, közös fürdőszobás, félkonyhás lakrészekből. Kecskés Feri is idejött a hidegebb napokon a Vörös Zászló mozi pénztárától, ha nem jutalmazták egy filmre való aprópénzzel az előadását a kecskékkel élt házaséletéről, itt a rokonainál az udvaron kapott egy tál levest meg egy zugot, ahol egy- két órára meghúzódott s aztán vissza Trébelybe. A kenyérüzlet kapcsán föltétlen meg kel említenem a krumplicukrot és a halvát, mint alapélelmiszereket. A krumplicukrot hatalmas süvegekben, gúlákban vagy piramisokban árulták, kalapáccsal tört le belőle a boltos, majd két metszőfogunkkal árkokat ástunk bele, órákat el lehetett bíbelődni, egészségesebb is volt a rafinált és megfizethetetlen csokoládétermékeknél. A halva két változatban is létezett, a tiszta, meg a kakaóréteges, ontották a kalóriát fejlődőben levő szervezetünknek, marmaládésládákban hozták s ugyancsak szemre vágott belőle a feléje nyújtott banik értékében Hargitai bácsi. A trafikban, ami ma már csak mint fogalom létezik, sajnos vele együtt eltűnt a trafikosság is, szálára is lehetett cigit venni, ezzel valósággal cinkosságot vállalva a kiskorú füstölőkkel. Én nem szívtam, de jobban örvendtem, ha a nikotinos füstöt fújják az orrom alá, mint a sokakra rákényszerített Plafar cigaretta bűzét. Egy időben a gyógynövények boltja a Bolyai utcában ebből csinálta forgalma oroszlánrészét.

(Folytatjuk)