Nem az a végzetes, életutat megváltoztató, szóval nem fatális félreértés volt ez, amilyeneket a sorstragédiákban vagy a komédiákban megszokhattunk. Nem Shakespeare írta, s nem Moliere, hogy csak a két legismertebb mestert említsem. Tudomásom szerint ennek a félreértésnek hiteles történetét én írom a jelen pillanatokban (sajgó szemmel, egy ujjal pötyögve a számítógépen). „Eredeti história” – mint Kratochwill, a kárpitos regénye Rejtő A láthatatlan légiójában – az életből, illetve Andi italmérő fémedényéből merítve. Világos tehát, hogy kölcsönös félreértés történt.

Nagy volt a zaj. (Ez információelméleti értelemben is felfogható, de minek.) Sokan voltunk, beszélgettünk, kiabáltunk, berregtek a játékgépek, szólt a rádió, s a nyitott ajtóból besugározta adását a Vallon utca. Átverekedtem magam a szokatlanul sok emberen. Nem vagyok egy hangos szavú valaki, de ha az lennék, akkor sem próbálkoztam volna túlkiabálni az említett ricsajt. Beraktam nadrágom zsebébe a mobil telefont, mert mindkét kezemre szükség volt. Rendeltem: jobb karomat könyöknél kissé meghajlítva kb. a homlokomig emeltem s a csuklómat majdnem derékszögbe hajtottam, az ujjaimat vízszintesre igazítottam. Ezzel egyidejűleg a bal oldali mellső végtagommal fordított előjellel (a könyökben kissé meghajlított karom kb. a köldökömig ért) végeztem el ezt a műveletsort. Andi kitöltötte az italt.

Csak fél egy táján, amikor – tudtam – gyér a forgalom, mentem be ismét. „Jól átvágtál! – szóltam Andihoz. – Én hosszúlépést mutattam!” „Bocs’, de nagyfröccsnek olvastam! Azt szoktál inni.” „Minek variálnod, Karcsi?” – jegyezte meg Fekete Bandi. A zárszó Andié lett: „Abban a hangzavarban ki se tudtuk volna barkóbázni.” És Bandira mosolygott.