Tándleráj

Nekem egy üzlethelyiség adatott a gyermekkor fogékony éveiben a világ megismeréséhez. Szüleim megvettek ötvenkilencben egy sarokházat Siklóson, nagyon megfelelő, forgalmas helyen, az egyik szobából ajtót vágattak az utcára, berendezték a valahogy megmaradt rőföspolccal, pulttal, s használtruha-kereskedést nyitottak. Engem a költözés idejére kiadtak a nagymamáékhoz, csak amikor viszonylag normálissá vált a helyzet, akkor egyesült végre a család.
Hőskorszak volt, újrakezdés, lehetetlen körülmények. Anyám vette meg a házat gyanútlanul: régimódi úriasszony fogadta, az özvegy teával kínálta, szívélyes és barátságos volt, csak éppen a ház nem az övé. Csak a haszonélvezet, s több örökös, akiknek a háta mögött köttetett meg az üzlet. Évekig tartó pereskedés. Ezen kívül, a kor szocialista lakáspolitikájának megfelelően, a hétszobás házban még három család lakik minimális lakbérért. A miénk két utcára néző szoba, az egyik a bolt, a másikban fölhalmozva a bútorunk, ott alszunk. A két szobának nincs ajtaja az udvarra, anyám hajnalban kel, hogy az utcán szaladva kivigye a bilit. Az életünk a boltban zajlik, nővérem a pulton írja a leckét, anyám a tűzhelyen főz, apám járja a várost, élőszóval reklámozza piacon, vasútállomáson, kocsmában, mindenütt, ahol emberek jönnek össze, a vállalkozását. Inkább kíváncsiskodók jönnek, mint vásárlók.
A szocializmus enyhülést ígérő korszakában nem volt egyszerű magánvállalkozáshoz engedélyt szerezni, amíg megtalálták a megfelelő párttitkárt, aki kiállított egy papirost, hogy a gazdasági és politikai körülmények meg az átalakulás jelenlegi szakaszában átmenetileg szükség van a magánszféra tevékenységére. Ez sem volt olcsó. Apu elutazott három napra Pestre, vitt magával ötvenezer forintot, és bevásárolt az ócskapiacon. A pályaudvaron aludt, mindvégig attól félt, valaki megsejti, mennyi pénz van nála. Nagy tételben vásárolt, összehozta a sors egy szabóval, aki nagy vállalkozó volt az Ecserin. Nyolc-tíz alkalmazottal dolgozott, fölvásárolta az ócska öltönyöket, zakókat, nadrágokat, a segédek nekiestek, kifordították, átszabták, újragőzölték, újjávarázsolták. Ettől a szabótól vásárolt óriási tételt. Csak otthon, és később derült ki, hogy az átszabott ruhadarabokból kivágták a kopott részeket. A nadrágok rövidek lettek, a zakók ujja is veszített hosszúságából, fölpróbálva itt vág, ott szorít, egy halom eladhatatlan bóvli. Rendesen becsapták.
És ott ültünk egy házban, ami nem a miénk, bár megvettük, egy halom eladhatatlan rongy között, amiben benne volt minden pénzünk. Ebből az időből nem emlékszem vitára, veszekedésre. A mélypontról csak fölfelé vezet út, fogcsikorgatva, küzdve, kapaszkodva. Jöttek asszonyok, hogy képzeljék, valami őrült szónokolt a piacon, hogy ide el kell jönni, ilyen olcsón sehol nem lehet vásárolni, s ahogy a szemük megszokta a benti félhomályt, kapták a szájuk elé a kezüket, hogy, ja, maga volt az. Szomszédok, ismerősök, rokonok vizitáltak, a szemükben ott volt a sajnálkozás vagy káröröm: két fillért nem adtak volna az egész kóceráj jövőjéért. Nekik volt már egy hasonló hőskorszakuk, bíztak a szerencséjükben, nem tehették, hogy ne bízzanak.
Apám negyvenhét-negyvennyolc éves, mint én most, még érez kedvet és erőt az ember egy újrakezdéshez, anyám közelíti a negyvenet, embertelen körülmények között kell gondoskodni megélhetésről, tüzelőről, a nagylány iskolába járásáról, ügyek és bajok hivatalos intézéséről, és a környezetben megerősíteni a látszatot, hogy mi egy teljesen hétköznapi, normális család vagyunk, be akarunk ide illeszkedni.
A pécsi vásáron jártak, s mint ifjúkoruk nosztalgikus helyszínén, nagy volt a lelki harmónia közöttük, amikor fölfigyeltek arra, hogy mennyire más lett a vásár azóta. A megszokott vacakos, törökmézes, pecsenyesütős hangulat még megvan, de a komoly kereskedők, a mi fajtánk, olcsó és használt ruhaneművel foglalkozik. És megy a bolt. Látja az, akinek van hozzá szeme. Az általános szegénységben mindenki keresi az olcsót, lehet akár használt is, csak munkára, állatok mellé, nyüvésre, mindennapra jó legyen. És mennyi tehetségtelen, a szakmához hozzá sem szagoló kereskedő nyüzsög a salakon, és mind megél! El lehetne kezdeni egy kis sátorral, minimális árukészlettel, de már nem nekik való: folyton utazni, állni hóban, fagyban, esőben… Egy ember nem vásározhat, kilopják a szemét, s megvan a két gyerek… De hátha, talán lehetne ezt csinálni egyhelyben maradva, egy jó helyen levő boltban, ahol még emlékeznek ránk. S megváltoztatják az életüket.
Az üzlet úgy növekszik, mint a bab. Sokáig semmi nem mozdul, s akkor a legkényesebb, hőmérséklet, nedvesség, gondoskodás kell neki, amikor még az sem biztos, hogy ki fog csírázni. Megjelenik a csíra, roppant kényes, sérülékeny, s alig növekszik valamit, ha egyik napról a másikra megkétszerezi a méretét, még az is semmi. És egyszercsak meglódul, leveleket hajt, bokrosodik, virágzik, termőre fordul. Az indulás pillanata még az én apró lelkemben is maradandó nyomot hagyott, a lendületet már úgy éltem át, mint a világ legtermészetesebb állapotát. Mert elindult, a következő két évben sorra nagy lelépésekkel eltávoztak a lakók, megújult, átépült a ház, a használt ruha jó üzletnek bizonyult.
Hanem a bolt mindvégig megőrizte induló arculatát, a szedett-vedettséget, a kóceráj jelleget, apám csak úgy nevezte: tándleráj. Patyomkin-álarc volt, rejtegetni kellett, hogy jól megy, hogy meg lehet belőle élni, hogy a létező szocializmus átmeneti helyzetében egy aranybánya. Az ingatag rőföspolc jobb időkre emlékezve ágyneművel volt megrakva, mellette egy stelázsi kopott, félretaposott, poros cipőkkel, az eladóteret egy kékre mázolt íróasztal meg egy hasadozott deszkájú rőföspult választja ketté, az íróasztal fiókja a kassza, a falakon körben kovácsoltvas akasztókon használt, értéktelen ruhák, rongyok tömkelege, a padló fáradt olajjal feketére locsolva. Néhány szék, egy vaskályha, meg egy Wertheim típusú páncélszekrény, amelyet akkor vettek még, amikor a malmot árverezték Vokányban. A tizennyolc éves fönnállás alatt egyszer nem meszeltettünk. A mellette lévő szobában volt a raktár, zsúfolásig rakva szép és kelendő áruval.
Életünk középponti színtere volt a tándleráj, a szomszédságból is be-beültek egyet trécselni, kialakult a társadalmi szerep, itt hírekhez lehetett jutni, meg lehetett tárgyalni a focihíreket, a politikai helyzetet. Apám folyton panaszkodott, hogy nem megy a bolt, jövő hó elsején be fog zárni, egy nagy tüzet fog rakni az udvar közepén, és el fogja égetni a sok büdös rongyot. Valami különös, azóta nem érzett levegője volt a boltnak, összerakódott a padló fáradtolajos szaga az ágyneműk dohos kipárolgásával, hozzáadódott a sok viselt ruha és cipő emberi illatnyoma, s a tetején apám arcszeszének azóta vele azonosuló emléke. Két-háromnaponta borotválkozott, de azzal a Pitralon nevű alkoholos szesszel naponta bedörzsölte a fejbőrét. Az udvari istállóban évekig hizlaltunk bikákat, nem volt benne ráció, úgy vettük nekik a takarmányt, amolyan spórkasszaként működtek, évente egyszer, leadáskor hatalmas összeget kaptunk egyszerre kézhez. Megvolt a magyarázat a gyarapodásunkhoz.