(Puzzle-darabok életemből)

Míg a Bernády György tér 2 alá Pampáékhoz beléphettem, hetek, hónapok teltek el, félig-meddig titkolt találkákkal a Bulevárd aljának utolsó padja mellett, a Nagylépcsővel szemben. Először Bábi, a húg kellett jóváhagyását adja, ehhez besegített egy iskolabál. Viszonylag jól vehettem a tesztelést, mert engedélyt kaptam, azaz meghívást, hogy részt vehetek a legközelebbi várudvari találkozójukon. A Vártemplom körül lakó, korban, és az otthoni 7 év azonos elveiben felnőtt fiatalok ahányszor csak tehették, a Vargabástya mögött a kaszárnyáig birtokukba vették az elhanyagolt, vad, bozótos területet. Társas játékokkal (a húnyótól az operaária-felismerésig) töltöttek 1-2 órát, majd Gy. Pista, a Pampáék felső szomszéd 3 fiú gyermekéből a középső elővette a gitárt s „reszketett a hold a tóóóóó vizén, színezüst lángot szóóóóóóórt a szél….” , különösen a “mostiscsakerrejárokén egyedűűűűűűűl..”-re a sírásig érzékenyült a hangulat. 15-16 éves fiatalok 10-12-en „egyedűűűűűűűűl…”Valahogy nem illettem ebbe a bandába, meg a féltékenység már dúlt, igen bizalmas hangulatban ült Pampa mellé egyik vagy másik fiú s így egy vagy két várbeli együttlét után sikerült elérnem, ha már időnk van, töltsük inkább csak ketten ”egyedűűűűűűűűl…” Az iskolába menet és jövet gyakran köszöntem a Gagyi lányoknak (Pampa, Bábi) ahogy édesanyjukkal a leánylicibe tartottak hármasban s tudtam, hogy a mama már lekáderezett, de még egy év is eltelt, míg valami könyvkölcsönkérés ürügye alatt bejutottam a lakásukba, ezt egy húsvéti öntözés előzte meg, hol a nyárádtői nagymama (Nanó) a legfelsőbb bíróként szintén rábólintott barátságunkra. Óriási könyvtára volt mostohaapjának (ezt a szót, hogy „mostoha”, csak a magyar értelmezőszótár kényszere alatt írom, mert leginkább, ha már muszáj, akkor mostoha édesapának nevezném), igaz, a szűk hely miatt a könyvek három, helyenként négy egymást követő sorokba dugva, s így nélküle kikeresni meg levenni lehetetlen volt. Ahogy később megtudtam, a könyv szeretete igen, de a polcán való matatás nem volt nyerő belépő a leendő apóshoz. A könyvekhez a viszonya szenvedély volt, de nem csak gyűjtötte, olvasta is, szépirodalomtól a líráig, szak-, barkács- és szakácskönyvek, a hatalmas Benedek Elek mesegyűjtemény, a rengeteg képzőművészeti katalógus, minden írott vagy festett oldal után olthatatlan vágy vonzotta. A város minden könyveket áruló boltjában félretették számára az újdonságokat, s hogy valakit meg ne sértsen, el se veszítse kegyeiket, hát sokszor kétszer-háromszor is megjelent a polcokon ugyanaz a könyv, ezek aztán remek ajándékoknak bizonyultak az egyre bővülő könyvszerető családban, egy részét meg Mama az év végén a jó tanuló diákjainak mint díjakat oszthatta szét. A két szobát uralták a rogyásig tele könyvespolcok, a nagyszobában az udvarra nyíló ablak alá még beszorult egy kis réztőkés pianínó, nekünk kitűnő búvóhely. Édesanyjuk, ha időnként a könyvek, filmek vagy csak szél hozta hangulat eszébe juttatta a fronton elesett első férjét, lányai apját, nagyon szép hangon románcokat énekelt, s kísérte a pianínón. Itt jön a megsiratott másfél méter, amennyivel mára süllyedt az ablak,vagy felnőtt az utca. Ez már egy későbbi időszak mikor már elfogadott játszótársa lettem a kisöccsnek is és beavattak titkaikba. A félig sötét szobából tökéletesen lehetett látni, ki jön, de a függöny és aztán a zongora lehetetlenné tette, hogy sokszor az orrukat az ablaküvegre lapító Bábi-udvarlók megtudják, van-e itthon valaki. Ott álldogáltak a virágcsokorral a kezükben, mi meg kacagtunk, s csak négykézláb mertünk helyet változtatni, míg lehorgasztott fejjel eloldalogtak. Náluk is gyufaszállal volt megjelölve a rádión a Szabad Európa Rádió, mint nagytatáéknál, s ott izgultuk végig a Kennedy-gyilkosságot, borúlátó jóslatokkal, mert mi lesz, ha tényleg sikerül bizonyítani, hogy kommunista terrorakció, mint ahogy az első órákban gyanítgatták… Tata (a jövendő após), hírneves szemész főorvos, több hónapot töltött a koreai háborúban, népes vásárhelyi orvoscsapattal, s amiket ott látott, csak rosszat engedtek sejteni, de aztán a show továbbment s tipikus amerikai ügyletté alakult, szerencsénkre. A konyhájuk viszonylag tágas lévén, gyermekhálószoba funkcióját is betöltötte, innen ajtó nyílt az udvarra is. Az ajtónak a külső fa sötétítőtábláit érdemes volt, ahogy nőttek a lányok esténként becsukni, akárcsak a fürdőszobában a függönyt lehetőleg a plafonig emelni, mert a kíváncsi kamaszok, legények nyaktörő rácsmegmászásokra is vállalkoztak, hogy bekukucskálhassanak. Ideális lakás lett volna, iskola, játszóhely, sétapark, mozik, központ, buszmegállók közelsége stb., csak ahogy nőtt a három gyermek, kezdett derékban nagyon szorítani, s kb.12 év után aztán végre kiutaltak a főorvos elvtársnak is egy 3 szobás összkomfortot a Kárpátok sétányon, igaz ekkorra már mindkét lány férjnél, és Pali Temesváron, egyetemen volt. A Bernády György tér 2 lassan süllyedt, aztán átalakították, eltűntek a lakók, egy részük felköltözött a református vagy katolikus legvégső stációba, a többiek szétszóródtak a városban s a nagyvilágban, azt hiszem, most már újra jogos az Útikalauz Haller-ház neve, én, míg vagyok, a Pampáék házaként fogom emlegetni s majd megmutatni az unokáknak.

Mielőtt a Bulevárdra mennénk, helyesbítés, kiegészítés után kiált a „Pampa-ház“ környéke. Kurvakati nem lakott egyedül, s nem ő zongorázott. Két lakótársa is volt, az egyik a szakállas, bajuszos Kárnász báróné, ő volt a zenebarát, és a másik a Köpködő Báró. Csak a rövid egészségügyi sétáin lehetett látni, olyankor a lehető legelegánsabban, mintha skatulyából húzták volna ki, a 30-as évek rend ruhája, nagykabátja, cipője, kalap és sétapálca kíséretében járta körbe a főteret, sűrűn köpködve (innen a neve), hogy ezzel a véleményét fejezte ki, vagy csak a port ürítette, nem tudni, mert senkivel sem állt szóba. A hölgyek, Kati és Kárnászné ha kirohantak az ordítozó csiszlikeket rendre tanítani mindig bekötött fejjel (friss hajmosás) és lötyögő melegítőnadrágokban jelentek meg, a fejkendő alól kilógó csapzott, tépett kender tincsekkel, s ha a báróról ordított a rend és tisztaság, ők a késő délutánra halasztott mosakodás jeleit viselték. Aztán a báró zaciba vágta a nagykabátot. Már csak a melegebb napokon köpködte tele a járdát. A Gubán kamáslis cipőt századszorra újra talpalni, fejelni nem lehetett már (hiányzott az anyag, no meg a bárónak is a pénz hozzá, szaktudás még lett volna hisz a „békebeli” cipészek is kitartottak a végletekig a maszekmunka mellett) s így az eleganciát jelentősen rombolta a kitaposott kínai tornacipő. Aztán a báró hirtelen és nyomtalan eltűnt. Kárászné is, Kati őrizte még sokáig a muskátlikat az ablakaiban, s tűrte bölcsen az általunk megunhatatlan, örökségként továbbadott kiabálásokat. A Köpködő bárót abba a ruhába öltöztettem, amit azok az arisztokraták és értelmiségiek meg nagytisztviselők viseltek, akik lába alól az új rendszer kirángatta a talajt. Hogy bárónk meg ne sértődjön, íme, Miki, a szemtanú leltárszerű vallomása:
rövid kiskabát, 2 hatalmas oldal s 2 apró, gombos zsebekkel, fémcsatos öv, mi az évszaktól függően lazább vagy szorosabb, buggyos, azaz bricsesznadrág, hozzá skót-kockás harisnya, időálló, vastag talpú túracipő, széles karimájú nagy kalap, szivar + köpködés. Most pedig indulás a sárga köveken a Bulevárd felé. Többnyire felül a várfallal párhuzamos úton, alig pár száz méter, s már a Nagylépcső tetejéről, mintha egy hosszú alagútba néznénk, úgy lehetett látni a sétányt a baldachinként záruló, számomra máig ismeretlen nevű, hatalmas koronájú fák alatt. Érdemes tizenhat lépést hátrálni vissza a sárga kövekre s megbámulni a vasoszlopot a jellel, hogy a város főterének 312 m-es a tengerszinti magassága, és a lapos fémtetőn egymást merőlegesen keresztező árkok mutatták az észak-dél, kelet-nyugat irányt, még voltak ott valami számok, de rendeltetésüket akkor sem tudtam, most se tudom. Mi, ha időnk engedte, iskolába menet vagy hazafelé minden alkalommal felmásztunk az oszlopra szobrozni. Amilyen egyensúlyban és szimmetriában voltak a fák és a padok a Bulevárd közepén, legalább annyira elütött egymástól a sétány bal és jobb oldala. Baloldalt Farkas bácsi félig romos háza az improvizált kirakattal egy ablak mélyedésében utalt arra, hogy itt kezdőknek és profiknak halat és haleledelt, akváriumfelszereléseket lehet kapni, s elégé sűrűn látogatott udvar volt, ellentétben aztán a Bulevárd tetejét záró kaszárnyáig nyúló, egymást érő, hatalmas, zárt kapus szász/ német eredetre utaló rezidenciákkal. Ezekbe csak meghívással s kísérettel lehetett bejutni, kivétel csak a Rómeó villa volt a középső sarkon, ahol Mikinek havere, egy kutyabarát feladta a szigorú zárkózottságot. Jól meg lehetett különböztetni a teljesen egyforma fák és padok, meg az apró kavicsokkal felszórt és gereblyézett sétány négy részét. A Nagylépcső feletti rész jobb oldala a várral és bástyákkal együtt a katonaság nagyon szigorúan őrzött tulajdona volt, egészen a Tulipán vendéglőig. Különösen nyáron zsúfolásig megtelt a kerthelyiség, télire leeresztettek valami műanyag fóliát s a beszorult kb.20 asztal, a hidegtől védve volt, sajnos a szellőztetéstől nem. A bagósok percek alatt ködbe borították a sátrat. Amíg a Balázs házaspár vezette a konyhát és végzett el minden vendéglői teendőt, addig sem a mititéj, sem a fatányéros vagy a sör minőségére panasz nem lehetett. Igaz, a reklamálásokkal, s általában a nem kívánt duhajkodással jó volt vigyázni, mert Balázs bácsi minden közbotrányt csírájában fojtott el.120 kilós magas, sportos alkata fegyelmet parancsolt, de ha ez nem volt elég meggyőző, behívta az illetőt a raktárba és a hatalmas pofon (makarenkói?) jó útra térített minden huligán hajlamot. Pampával olyan kéthetente, eléggé rendszeresen, ha nem volt kosármeccse, kora szombat délután beültünk a kertbe a kötelező flekkent, nekem megpótolva 2 miccsel s kettőnknek egy üveg sört rendelni, a huszonötös már ki volt készítve, ez valami kevés borravalót is adott. És hihetetlen, de egyszer úgy, mint máskor a fizetés után a megmaradt 3 lejünkért az asztalokat körbejáró zártsorsjegy-árustól vettünk egy jegyet, s rá egy percre 25 lejünk már újra zsebünkben volt, a korai vacsora s a vendéglői élvezet 3 lejbe került. Nem mertük megtenni, hogy csak 3 lejjel üljünk be s kezdjük a „lozinplikkel”, majd a rendelés, így nem tudom, hogy akkor is működött volna a szisztéma? A Tulipán zárta számomra az alsó negyedét a Bulevárdnak, az itteni padok mintha számozva lettek volna, a környékbeli nagyfiúknak bérlete volt a csókolózóhelyekre, ugyanaz a fiú mindig ugyanazt a padot birtokolta s a többiek ezt tiszteletben tartották. Itt, a fák között gyéren lelógó villanykörtéket fölösleges lett volna pótolni, másnapra már kiparittyázta valaki, úgyhogy a város csendes beleegyezésével uralkodott a Lámúr. A valamikori Bethlen Gábor, majd Május 1 és ma Vársétány, de a köznyelv szerint mindenkoron Bulevárd közepéig jutottunk, igazságtalanul átugorva Penterrittert, a víz- és gázszerelőt. A Farkas-(halas bácsi) házban lakott, az utcáról kopogtatás nélkül lehetett és kellett a műhely, fogadó, társalgó, ebédlő, konyha, fürdőszoba és háló funkciót egyszerre betöltő helyiségbe lépni. Emlékeim során még előjönnek az utolsó kisiparosok, akik mindentudó háziorvosok voltak szakmájukban, ismertek minden cső-, vezeték-, csapbetegséget s a beteget is kezelték már azelőtt húsz évvel, tudták hol fájhat, s mit kell tenni, az én Vásárhelyemen szobrot emelnék az ismeretlen kisiparosnak. A Bulevárd közepén, hol a sétányt keresztbevágja a fő út s nagy tér alakult ki, többször próbálkozott a város majális, majd Termés ünnepe fedőnév alatt az egész várost megmozgató népünnepélyt rendezni, de tradíció nem lett belőle. A két kaszárnya s különösen a felső, ránehezedett titokzatosságával, zártságával s a kalasnyikovos őrökkel a Bulevárdra, képtelenség volt felszabadultan örülni, játszani közelükben. A felső kaszárnya előtt még a járdára sem léptem a negyven év alatt, míg otthon éltem, s ez reflexszerű valami volt, ebbe nőttem bele, soha nem kérdeztük s nem is érdekelt, mi folyik ott a nagy titoktartás alatt. Néha láttuk, hogy a fegyveres őr kinyitja a bepléhezett lándzsás vaskaput, a szorosan takart teherautó megáll még egy sorompó előtt, papírokat ellenőriznek, futva motoznak, azzal emelik a sorompót, zárják a nagy- kaput. Ennyi. Különösen a nagy csend, ellentétben az also, a vári kaszárnyával, hol a sorozások népünnepélye felért egy farsanggal, tette még titokzatosabbá s riasztotta a sétálókat a Bulevárd alsóbb régiójába. Valahol már írtam a majálisról, de miután a memóriám rövid, megismétlem. Ilyenkor a város, és a Bulevárd kiváltképpen belemerült egy langyos, simogató, minden rosszat feledtető szélbe, s a későbbi Peda, a tanárképző fóiskola elé felállított pódiumról Bámbóék még az én tizenéves lelkemet is a szerelemre csábító vagy zsibbasztó zenéje hívta „degedni”. Én a többi még táncolni nem tudó, de ha igen, akkor is bátortalan sráccal a padok tetejére állva sóhajtoztam, ej ha én is nagy leszek, s ekkor súgta oda nekem Miki: nézd meg azt a szőke, nagyon pattanásos lányt, szifiliszes. Ha van meglátni és megszeretni, lángra gyúlva, mint a lovagregényekben, hát velem megtörtént. A szifiliszről tudtam, hogy valami rossz. De elsősorban az jellemzi, hogy csak úgy lehet megkapni, ha valaki olyat csinál, amit én addig csak álmaimban mertem, s akkor is kipirulva. Ez a lány, ez biztos megtette, ez tudja. Eddig csak a terhes asszonyokra néztem kíváncsi/vádló/vágyó szemekkel, hátha elárulják a nagy titkot, s most itt táncol előttem a LÁNY, AKI TUDJA, AKI MEG MERTE TENNI, hát ne szeressem? S miután csak a reménytelen szerelem az igazi szerelem, hát ez az volt. Hónapokig hordoztam magamban kínzó emlékét. Míg egyszer édesanyámmal iskolába menet az utcán megláttam, s édesanyám éppen azt magyarázta, hogy bizonyos korban a fiúk és lányok arca megtelik pattanásokkal, ez egy normális, korral járó valami, mint a villám csapott belém, Miki megint marháskodott. Nem is szifiliszes a lány, s mintha máris, sokkal kevesebb pattanása lenne, mint akkor, azonnal kiábrándultam a nagy álomból.

Az Ősz ünnepe a Betakarítás/Terményszüret örömére rendezett ihajcsuhaj már népies, szinte falusias volt. Kicsit fennebb a tértől felállítottak egy 7-8 méteres, háncstól megszabadított és szappannal bekent oszlopot, a tetején egy kis haranggal, s a legények egymás után nekigyűrkőztek, köpködték a markukat (pechjükre, mert így még jobban csúszott). Ha valaki megszólaltatta a harangot, elvihette a hatalmas szőlőkoronát. Ennek csak az rontotta az anyagi értékét (a szellemi változatlan maradt), hogy míg a nagy legények a rúd körül virtuskodtak, mi, a suhancok sűrűn loptuk a fürtöket a koronáról, s mire valamelyik legény rájött, hogy jobb a gatyaszárat és ingujjat nem felgyűrni, s elérte a harangot, már csak itt-ott lógott egy pár fürt a koronán. 10-12 sátorban sült a fatányéros és az elmaradhatatlan mititéj s csapolták a hordókból a friss sört, és több, a falvakról behozott cigányzenekar húzta a csárdást. Aztán hogy mégis miért maradt el, milyen meggondolásból vitték le a következő esztendőben az Obor piacra, nem emlékszem, a Bulevárdon maradt a csend. Ezt a csendet a leányliciből a nagyszünetben kitóduló diák- sereg törte meg húsz percre, siettek a szemközti kicsi pékségbe kiflit s perecet venni. Ahol a Thököly Imre utca belefut a Bulevárdba, a sarkon állt egy élelmiszerüzlet két hatalmas, valamikor kirakatnak szánt ablakkal. Az egyiken örökre lehúzott roló s a másik a bejárattal, a petróleumos hordók megkerülésével, kínálta a raháttól a halváig, mi szem szájnak ingere. Kicsit lennebb, ugyanazon az oldalon egy apró, talán 3×3 méteres helyiségben szűk ajtó mögött s a falba bemélyedő, inkább kukucskálóval, mint ablakkal, pékség. Pár évvel később a Bulevárd tetején, a buszmegállóban felhúztak egy barakkot, előbb csak hűsítőkkel majd lassan belopta magát a kávé s a vegyes, ezzel kiűzték a diáktársadalmat, s csendes tankolójává lett a város nagyszámú alkoholra szomjazóinak. A Bulevárd soha nem kapta meg az őt megillető helyét a városban. Sétálni továbbra is a főtérre járt a köz- és úri nép, rendezvényekre ott volt a Somostető, a Víkendtelep s így mi, gyermekek, mikor megérett a piros bogyó, ültünk a padok tetején az állandó hanyatt- esés veszélyében, rágtuk a fák ontotta gyümölcsöt. Jó íze volt, édes/savanykás, csak mire megért, bőrként száradt magjára az ehető rész s több marokkal kellett szedni,hogy valamennyire csillapítsa éhségünket. Állandóan éhesek voltunk. Alig vártuk az akácfavirágzást, két marokkal tömtük szánkba a virágot, nem törődve, hogy apró bogarak százai teszik kalóriadúsabbá, meg ott volt a pasajt a kaszárnya háta mögött (érdekes, ezt a részt nem őrizték) a sárgászöldes bogyót nem hagytuk a libáknak, mi legeltük le. Most már nem jut eszembe, de a pár mérgesnek kikiáltott fehér és piros bogyón kívül még sok delikáteszt kínált az utca szélét tarkító bokorsor. Egy ház tolakodik, hogy ne felejtsem ki. A Göcsi Máté utca jobb sarkára a háznak egy pár ablaka és hatalmas tűzfala jutott. A Bulevárdra nyílt az öt méter magas beépített vastag fakapu. Maga a ház nagyságával (bár nem volt emeletes) uralta a sarkot, s az ott lakó két jószívű lány a város túlsó feléből is ide kandúrkodó fiúkat. Nem volt nap de még napszak sem, hogy valamelyik őrjöngő bakmacska ne könyörögte volna a szerelmet az ablakok alatt, s ha véletlenül foglalt volt mindkét lány, hát tíz métert visszatolattak a Göcsy Mátén a vakolatlan házig s ott három másik leányzó várta őket az eperfán, míg az anyjuk, megunva a lámúrt, hosszú seprű vagy kefe nyelével próbálta szétverni a párokat. A sétát, úgy ahogy az elő van írva, soha nem műveltük. Még amikor mind a négyünket sorba állítottak szüleink, s fényesre suvikszolva cipőt és fejet, minden szembejövőnek kezitcsókolomot köszönve vonszoltak végig a főtéren sem sétáltunk, az a kisvárosi kötelező látni és láttatni show volt.

(Folytatjuk)