Minden számítógép életében elkövetkezik az a rendszerint utolsó pillanat, amikor a monitor váratlanul kihuny, a hűtés leáll, a rendszer örök nyugalomra tér. Az enyémmel ma reggel hétkor esett meg. Hosszan tartó, türelemmel viselt, súlyos szenvedés után, hiszen tízéves mindenképp megvolt, én hét éve vettem, használtan.

Mármost, mondhatná bármelyik őziketekintetű leányka és/vagy rasztahajú, szivárványsapkás haverja, lehet örülni, mert jut végre ideje az embernek olvasni, emberi kapcsolatokat ápolni, macskát nevelni, valamint megjavítani a csapot. Na, ennél nagyobb tévedés nincs. Ha nincs gép, nincs munka, nincs írás, olvasás, nincs zene, film, de még újság sincs. Nincs kormánypárt és nincs ellenzék, nincs még az sem, amitől agyvérzést kapjunk. Nincs külvilág, úgy általában. Egyáltalában, semmi nincs, csak nagy, benga, böszme, süket csend, és rossz előérzetek. Európa csendes, újra csendes, elzúgtak terabájtjai.

Börtön. Kőkorszak.

Mikor idáig elér az ember a gondolkodásban – úgy körülbelül öt-hat másodperc alatt – két módon viselkedhet. Ha asszonyember, sikolt. Velőt ráz, dobhártyát repeszt, és az első hímnemű egyedet odaráncigálja a géphez, hogy azonnal javítsa meg. Ha férfiember, nem hangoskodik, hanem csavarhúzót növeszt a kezébe, áramtalanít, és munkához lát. Nem hiába adott nekünk az Úr Y kromoszómát. Meg laposfogót. A munka hosszadalmas, reménytelen és kiábrándító eredményekkel szokott járni. Már, ha legalább egy kicsit is értünk az elektromossághoz. Ha nem, jobb, ha elmegyünk helyette kicsiny, kék ibolyát szedni, és csokorba kötjük. Az nem használ, de legalább nem is árt. Csak a jó hírünknek.

Első fázis: takarítás. Látszólag minden rendben a kibontott házon belül. Kivéve a hatvan kiló port, a hűtőventilátorokban filccé tömörült macskaszőrt és azt a nyolcvanhárom kábelt, ami látszólag teljesen felesleges, mert nem vezetnek sehonnét sehova. Kis okosok ezeket célszerszámmal elvágják, aztán, ha a célszerszám nyele nem szigetelt, szép temetésük lesz. Ha szigetelt, akkor meg vehetnek új gépet maguknak, szép, vaskos pénzkötegekért. Tanulság: csak az a kábel lényegtelen, amelynek legalább az egyik vége a levegőben lóg! És még az sem biztos, hogy véletlen. A port ecsettel és hajszárítóval távolítjuk el, a filces macskaszőrt csipesszel és tibeti nyelvű káromkodással. Aztán jön az ecset. Lássunk csodát: a táp hűtése újra működik!

Második fázis: diagnosztika. Keressük a kormos vagy forró alkatrészeket, megnyomkodunk minden csatlakozót, mindenből kifújjuk a port és mindent a saját helyére dugunk vissza. A diagnózis felállíthatatlan. Látszólag semmi sem égett le, melegedett túl és már minden kap áramot is. Csak éppen semmi sem megy. A hűtést kivéve. Az előbb az sem ment… reménykedjünk. A gépet tökéletesen áramtalanítjuk, és alaposan megnyomjuk-cibáljuk a processzor tokját. Hm, mintha most másképp nem menne, mint eddig… lássuk egy másik monitorral. Ugyanaz. Tíz perc szünet, kávé, pipa. Feszültség alá helyezés, újraindítás. Hurrá, megjelenik valami a monitoron. Olvashatatlan, értelmezhetetlen pixelhalmazok. Elő egy másik videokártyát! De honnét? Pénz nincs a javításra, pótalkatrészre még úgy sem. Végül csak kikerül egy tizenöt éves Trident egy ócska, DOS-os roncsból, a korábbi Nvidia helyett. 512 kB a 64 MB pótlására? De legalább VGA. Be a gépbe, indítás. A monitoron lassan, akadozva, de a megfelelő feliratok jelennek meg. A felbontás minimális, a színmélység nyolc bit. A programok kilencven százaléka elérhetetlen. De elindult.

Harmadik fázis: anamnézis. A meghibásodás okainak összegzése – majdnem minden beteg. A táp gyenge és haldoklik, a processzor kontakthibás, a grafikus kártya halott, és a taoista temetőben van eltemetve, mert ott nincs kiírva, hogy feltámadunk. A rövid látogatás a közeli bontóba lesújtó eredménnyel jár: a szükséges alkatrészek ára a Proxima Centaurit veri. Mármint, a lehetőségeinkhez képest. Sto gyélaty?

Negyedik fázis: terápia. Kezelés. Jóllehet, a videokártya képességei kizárnak mindent a világon, ami valamiféle felbontást igényel, mármint 640*480 felett, illetve még azt is, ennek ellenére az internetkapcsolat él. Az e-mail-fiókok többsége nem nyílik, vagy csak makacskodva, viszont van Facebook. Van ám. Olívzöldben, képek nélkül. Ha ezt a cég tulajdonosa látná, agyvérzést kapna. Vagy tán mégsem, hiszen színtévesztő. De mivel tévesztené az olajzöldet? Citromsárgával? Téglavörössel? Mindegy, segítséget kell kérni, azonnal. Helyzet vázolása pár szóban, és üzenet bele a palackba, palack az óceánba. Pár perc, és már célhoz is ér, már osztják is. A segítség már úton van… egy lakatlan szigetre, valahol a tengeren, emberevőkkel és olyan internettel, ami minden fel- vagy letöltésnél újraindítja a gépet.

Itt tartok most. És reménykedek.

Szele Tamás

(Forrás: Gépnarancs)

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2012. június 30. 15:26

   Te legalább még reménykedhetsz. De mit szóljon hozzá az, aki még ennyit sem ért a számítógépekhez, és a pénze még a hozzáértésénél is kevesebb?