Dr. Moretti Magdolna pszichiáternek

Sokan kinevetik.
Felnőtt emberek nevetik ki.
Pipi szól: „Melyikőtök különb nála, a nyeszlett, nagy szemű,
asszonybirizgáló orrú barátomnál? Barátom vagy ugye,
Bandikám?”
A megszólított arcán nem látszik az elvörösödés.
Arca eredendően vörös.
Morog valamit.
Nevetés.
Aztán csend.
Nem szólunk.
„Meg akarok halni”– közli szárazon, halkan.
Arca, szeme, termete olyan, mint előbb volt. Amikor kinevettük.
Néha igyekszik visszavágni.
„Rád borítom az asztalt!”
„Miért foglalkoztál az asszonyommal, mikor kapált?”
A szóló a többiek felé kacsint.
A meglett férfiak kuncognak.
Félnek, hát nevetnek.
Egyikük mormol: „Te hülye… te bolond! Te… te én!”
Az utolsó szót suttogja.
Félünk.
Kint szennyes a hó.

Oldani próbálom.
Melléülök. (Két deci fehér, két szál cigi.)
„Miért akarsz meghalni?”
„…”
„Hol laksz?”
„Itt, meg ott. Eladták fölülem a házat.”
„Dolgozol?”
„Aha! Mit gondolsz, mit fizetnek?”
Nem válaszolok.
Rám néz. Bólint.
Pipi szól: „Melyikőtök különb…”

Nappali menedékhely.
Hamarosan itt az éj.
A sötét.
Most még együtt vagyunk.
De jön az éjszaka.
Abban szétszóródunk.
Nyirkos ágyainkban dideregve várjuk, hogy reggeledjék.
Akkor majd…