Na, lát­tam is­mét na­gyobb vá­rost, mely­nek Cenk ne­vű he­gyol­da­lá­ban még állt a tal­pán a Tria­non után fel­rob­ban­tott Ár­pád-szo­bor ta­lap­za­ta, de mely­ben már a tök­mag volt a C-vi­ta­min s gu­mi­csiz­má­ra szá­ra­so­dott a be­te­le­pült nép­vi­se­let. A vissza­­úton pe­dig lát­tunk egy iga­zi Peu­ge­ot-t, amely úgy meg­tor­pant Far­kas­vá­gó előtt, mint­ha far­kas vág­ta vol­na el előt­te az utat. A so­főr ka­lim­pál­va előnk­be sza­ladt és be­kon­fe­rál­ta a Ko­vász­na me­gyei fő­tan­fe­lü­gye­lő elv­tár­sat, aki bu­ka­res­ti há­rom­na­pos kon­fe­ren­ci­án annyi­ra ki­me­rült, hogy sze­ret­ne mi­ha­ma­rabb ott­hon alá­me­rül­ni, de a Peu­ge­ot elv­tár­siat­la­nul le­me­rült. A röp­ke üres­já­rat alatt, míg vár­juk az uta­sun­kat, hát­ba­vá­gom a cim­bo­rát.

– Bízd csak rám! – pöc­cen­ti vissza a dön­göt.

In­dul a Tra­bant, in­dul a szö­veg:

– Fe­ri bá­csi, itt mel­let­tem a ba­rá­tom­nak van egy kis pro­blé­má­ja, kel­le­ne raj­ta se­gí­te­ni.

Eláll a lé­leg­ze­tem, és eláll a két fü­lem, hogy jól hal­lom-e. De úgy lát­szik, a hang nem bán­tó, mert sem­mi hang­nem-bán­tó ki­ké­rés, sem­mi ker­te­lé­ses vagy ud­va­ri­as vissza­uta­sí­tás nem esik, csak bá­gyadt rám for­du­lás és egy tő­ről met­szett tő­mon­dat.

– Mond­ja!

Le­ve­gőt vet­tem és elő­ad­tam nem lég­ből ka­pott me­sé­met. Elő­adá­som köz­ben úgy tűnt, úgy el­tűnt a Fe­ri bá­csi ar­cá­ról az ér­te­lem, mint­ha még min­dig a bu­ka­res­ti elő­adá­son vol­na. Vég­ig hall­gat­va vé­gig­hall­ga­tott, majd olyat mon­dott, ami­lyet a bu­ka­res­ti elő­adó­nak ál­má­ban sem mert vol­na:

– Bo­csás­son meg, fá­radt va­gyok, jöj­jön be hol­nap 11-re a hi­va­ta­lom­ba, és mond­ja el még egy­szer az egé­szet.

Be­men­tem. El­mond­tam. Még egy­szer. Az egé­szet. El­kül­dött. Men­jek vissza. Egy óra múl­va. Vissza­men­tem. Hűlt he­lye volt. A tit­kár­nő a he­lyén volt. Rám­szólt, ve­gyem át a pa­pí­ro­kat. Ame­lye­ket hát­ra­ha­gyott. A fő­tan­fe­lü­gye­lő elv­társ. Ne­kem.

Ál­das­sék a Fe­renc ke­reszt­név!

Ro­han­tam Vá­sár­hely­re. Ko­vács György em­ber­sé­ge­sen, meg­ér­tés­sel fo­ga­dott. Sen­ki sem gán­csolt. Csak a tu­do­má­nyos szo­cia­liz­mus pro­fesszo­ra ál­lí­tott meg a fo­lyo­són, hogy mi­nek kell ez ne­kem. Sze­ren­csé­re őt me­gúsz­tam, mert hoz­tam a Ba­ra­bás-fé­le 9-est a ret­te­gett G. J.-től, aki­nek a ne­ve előtt még ő is mag­haj­tot­ta a tu­do­má­nyos és (ak­kor még) szo­cia­lis­ta fe­jét.

A ne­gye­dik má­so­dé­ve­met ugya­nan­nak az év­fo­lyam­ve­ze­tő ta­nár­nak az osz­tá­lyá­ban kezdtem, aki­é­ben a má­so­dik má­so­dé­ve­met be sem fe­jez­tem.

Íme a ne­gye­dik má­so­dé­vem név­so­ra:

Bics­kei Ist­ván       Szász Eni­kő

Hu­nya­di Lász­ló   Szé­lyes Fe­renc

Lász­ló Zol­tán        Vá­li Zi­ta

Sza­bó Zol­tán

Osz­tály­ve­ze­tő ta­nár: L.L.

Ta­nár­se­géd: Ko­vács Le­ven­te

Úgy jött ki a lé­pés, hogy ami­kor én in­téz­tem a rein­kar­ná­ció­mat, L.L. fil­me­zett Ma­gyar­or­szá­gon. Ami­kor az­tán be­lé­pett a mi­ni­szín­pa­dos tan­te­rem­be, s én a töb­bi­ek kö­zül ki­ma­gas­lot­tam sze­met szúr­ni, hir­te­len­jé­ben tett egy for­du­la­tot, mint aki a fér­fi­bu­di he­lyett a nő­i­be nyi­tott be. Be­le­nyi­lal­lássze­rű­en meg­tor­pant és né­zett, né­zett, mint akit ki­szúrt ma­gá­nak, én meg vár­va, hogy me­lyik pil­la­nat­ban vesz ré­gi for­du­la­tot az új hely­ze­tem, csak áll­tam bam­bán, mint aki be­rúgott. De nem rú­gott ki, ha­nem hű­vö­sen leült, én is leül­tem, mint aki hű­vös­re ke­rült, ő meg új­ra csak né­zett, és lát­tam, hogy leg­ke­ve­sebb ezt a nap­ját el­ron­tot­tam.

– Ma­ga mit ke­res itt?

– Én… er­re az év­fo­lyam­ra já­rok.

– Mió­ta?

– Már két he­te.

Ami­kor rá­jött, hogy kész té­nyek elé ül­tet­tem, tisz­tes­sé­ges aján­la­tot tett.

– Tud­ja, mit? Ve­gyük úgy, hogy nem tör­tént sem­mi. In­dul­junk nul­lá­ról.

Ar­ról in­dul­tunk. És hely­ben vol­tunk: ha kéz­be vett, én meg­sem­mi­sül­tem, ő meg sem­mi­be vett.

Volt még két igen érin­tett sze­mély, akik­nek fo­gal­muk sem volt meg­átal­ko­dott ma­nő­ve­rem­ről: apám és anyám. Nyu­god­tan alud­tak tő­lem 20 ki­lo­mé­ter­re ab­ban a jó­le­ső szü­lői hi­szem­ben, hogy egy­szem fiacs­ká­juk is nyu­god­tan al­szik tő­lük 200 ki­lo­mé­ter­re. Ahon­nan úgy vág­tat­tam el, hogy nem­csak a 27 nőt hagy­tam hát­ra, ha­nem a min­den­na­pi reg­ge­li­met és va­cso­rá­mat: a ren­ge­teg anyai pa­szu­lyos za­kusz­kát és sa­va­nyú ubor­kát. (Az ebé­det a pe­sel­ne­ki nap­kö­zi­ben po­tyáz­tam, két ked­ves óvó né­ni­ke et­etett.) Még az ágy­ne­mű­met is az Edit ap­ja tra­ban­toz­ta el hó­ol­va­dás után. Pénz­kül­de­mé­nyé­vel sze­ren­csé­re nem vár­ta meg a ta­vaszt, így az már hó­hul­lás előtt elol­vadt a mar­kom­ban.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ