Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (31.)
Na, láttam ismét nagyobb várost, melynek Cenk nevű hegyoldalában még állt a talpán a Trianon után felrobbantott Árpád-szobor talapzata, de melyben már a tökmag volt a C-vitamin s gumicsizmára szárasodott a betelepült népviselet. A visszaúton pedig láttunk egy igazi Peugeot-t, amely úgy megtorpant Farkasvágó előtt, mintha farkas vágta volna el előtte az utat. A sofőr kalimpálva előnkbe szaladt és bekonferálta a Kovászna megyei főtanfelügyelő elvtársat, aki bukaresti háromnapos konferencián annyira kimerült, hogy szeretne mihamarabb otthon alámerülni, de a Peugeot elvtársiatlanul lemerült. A röpke üresjárat alatt, míg várjuk az utasunkat, hátbavágom a cimborát.
– Bízd csak rám! – pöccenti vissza a döngöt.
Indul a Trabant, indul a szöveg:
– Feri bácsi, itt mellettem a barátomnak van egy kis problémája, kellene rajta segíteni.
Eláll a lélegzetem, és eláll a két fülem, hogy jól hallom-e. De úgy látszik, a hang nem bántó, mert semmi hangnem-bántó kikérés, semmi kerteléses vagy udvarias visszautasítás nem esik, csak bágyadt rám fordulás és egy tőről metszett tőmondat.
– Mondja!
Levegőt vettem és előadtam nem légből kapott mesémet. Előadásom közben úgy tűnt, úgy eltűnt a Feri bácsi arcáról az értelem, mintha még mindig a bukaresti előadáson volna. Végig hallgatva végighallgatott, majd olyat mondott, amilyet a bukaresti előadónak álmában sem mert volna:
– Bocsásson meg, fáradt vagyok, jöjjön be holnap 11-re a hivatalomba, és mondja el még egyszer az egészet.
Bementem. Elmondtam. Még egyszer. Az egészet. Elküldött. Menjek vissza. Egy óra múlva. Visszamentem. Hűlt helye volt. A titkárnő a helyén volt. Rámszólt, vegyem át a papírokat. Amelyeket hátrahagyott. A főtanfelügyelő elvtárs. Nekem.
Áldassék a Ferenc keresztnév!
Rohantam Vásárhelyre. Kovács György emberségesen, megértéssel fogadott. Senki sem gáncsolt. Csak a tudományos szocializmus professzora állított meg a folyosón, hogy minek kell ez nekem. Szerencsére őt megúsztam, mert hoztam a Barabás-féle 9-est a rettegett G. J.-től, akinek a neve előtt még ő is maghajtotta a tudományos és (akkor még) szocialista fejét.
A negyedik másodévemet ugyanannak az évfolyamvezető tanárnak az osztályában kezdtem, akiében a második másodévemet be sem fejeztem.
Íme a negyedik másodévem névsora:
Bicskei István Szász Enikő
Hunyadi László Szélyes Ferenc
László Zoltán Váli Zita
Szabó Zoltán
Osztályvezető tanár: L.L.
Tanársegéd: Kovács Levente
Úgy jött ki a lépés, hogy amikor én intéztem a reinkarnációmat, L.L. filmezett Magyarországon. Amikor aztán belépett a miniszínpados tanterembe, s én a többiek közül kimagaslottam szemet szúrni, hirtelenjében tett egy fordulatot, mint aki a férfibudi helyett a nőibe nyitott be. Belenyilallásszerűen megtorpant és nézett, nézett, mint akit kiszúrt magának, én meg várva, hogy melyik pillanatban vesz régi fordulatot az új helyzetem, csak álltam bambán, mint aki berúgott. De nem rúgott ki, hanem hűvösen leült, én is leültem, mint aki hűvösre került, ő meg újra csak nézett, és láttam, hogy legkevesebb ezt a napját elrontottam.
– Maga mit keres itt?
– Én… erre az évfolyamra járok.
– Mióta?
– Már két hete.
Amikor rájött, hogy kész tények elé ültettem, tisztességes ajánlatot tett.
– Tudja, mit? Vegyük úgy, hogy nem történt semmi. Induljunk nulláról.
Arról indultunk. És helyben voltunk: ha kézbe vett, én megsemmisültem, ő meg semmibe vett.
Volt még két igen érintett személy, akiknek fogalmuk sem volt megátalkodott manőveremről: apám és anyám. Nyugodtan aludtak tőlem 20 kilométerre abban a jóleső szülői hiszemben, hogy egyszem fiacskájuk is nyugodtan alszik tőlük 200 kilométerre. Ahonnan úgy vágtattam el, hogy nemcsak a 27 nőt hagytam hátra, hanem a mindennapi reggelimet és vacsorámat: a rengeteg anyai paszulyos zakuszkát és savanyú uborkát. (Az ebédet a peselneki napköziben potyáztam, két kedves óvó nénike etetett.) Még az ágyneműmet is az Edit apja trabantozta el hóolvadás után. Pénzküldeményével szerencsére nem várta meg a tavaszt, így az már hóhullás előtt elolvadt a markomban.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza