(Puzzle-darabok életemből)

Négyévesen kezdődött, akkor léptem ki az udvarról egyedül először, s mentem el a Bulevárd első padjáig, hogy ott összetalálkozzam a második szomszédban lakó Csomafáy Zolival és olyan fél óra múlva, amikor újra házon belül a számomra akkor először, de azután naponta feltett kérdésre kellett válaszoljak, hogy na, merre tekeregtél, boldogan tettem hozzá, már barátom is van, s meséltem a nagy kalandot, mit láttam a Nagy tértől a Bulevárdig s vissza. Tizennégy éves korom után már nem csavarogtunk, időnk nem maradt rá. A tanulás, még ha gyorsan is ment, csak lefoglalt valamennyit napjaimból. Aztán jött a Székely Népi Együttes gyermekénekkara, s hamarosan a kézilabdával a rendszeres heti három edzés. Az igazi barátság, Gönczy Péterrel. A sok könyv, mozi, báb- és nagyszínház, a Maros, a Somostető. Nagytata is mindig gondoskodott róla, hogy ne unatkozzam: gyere, Endre (valószínű ilyenkor a balesetben meghalt gyermeke juthatott eszébe s ezért lettem Endre, András helyett), fogd meg ezt az egyik végén, s ő a másik végén csavarmenetet faragott rá, vagy egyenesítsd ki ezt a szeget, vagy csak tedd ide, tedd oda, s lassan belopta, hogyan kell bánni fogóval, kalapáccsal, gyaluval. Ha a házi feladatokat, legyen az tanulás, vagy ténylegesen valamelyik felnőtt által nagy ritkán kiadott kérést-parancsot teljesítettük, szabadon mehettünk vagy tehettük, ami éppen eszünkbe jutott, az alapszabály: sötétedés előtt itthon légy, legkésőbb este kilenckor kapun belül. Kérezkedni kellett, többnyire édesanyámtól, s ezt azért, hogy tudja, hogy hol leszünk, mert nem emlékszem, hogy egyszer is nemet mondott volna, vigyázz erre meg arra, félúton a vaskapu felé még hallottam, de siettem minden másodpercét kihasználni a szabadságnak. S az utca, mint egy nyílt szabadtéri színpad, kínálta a látnivalót. A Mentovich utca azt hiszem 5 szám alól, ha Komán bácsi elindult a két hatalmas terrierjével s vállán a kétcsövű puskájával, tisztes távolságból követhettük. Ma már nem tudom, ki emlékszik vagy ki hiszi el, nem a Kelemen-havasokig ment, hanem az 1-es vagy nagykórház melletti hatalmas füves, bokros középen széles árokkal kettéválasztott mezőre s lőtt nyulat, fácánt, egyéb apróvadat. Az egyik legrövidebb utcája volt a városnak, de egy kanyar belefért, s ez leplezte a kurtaságát. A páratlan oldalon a 15-ös, a mi házunk volt az utolsó, a páros úgy emlékszem 10-nél véget ért a Tőkés néniék két utcára és egy térre néző, a földből alig kinőtt lakásával. Azt az oldalt, egy nagy kert tette szellőssé. Az utca kék zománcos kemény pléhtáblája a 13-as házra volt szegezve, mert a miénk már teljes egészében a Nagy teret uralta közösen, szemben az ortodox lelkészi hivatallal. Ez a kék tábla a háborút épen megúszta, de parittyás korszakunk majdnem olvashatatlanná roncsolta. A hecc nem az volt, eltalálni, hisz alig pár méterre álltunk alatta, hanem kilesni, mikor nincs otthon senki a szomszédban, s aztán élvezni a sebhelyet, amit a kő hagyott. Tudtuk, melyik kinek a trófeája, betűt elkapni volt a „nagy vad”. Megpróbáltuk a házszámokat is célba venni, de egyrészt sokkal kisebbek voltak s többnyire ablak is a közelben, másrészt, ha itt csak kicsit is mellélőttél, jött a vakolat s annak már utánanyomoztak, és a jól kiszámítható következmények (fizetés, szidás, verés, letiltások) elvették a vállalkozókedvet. A nagy előadás az 50-es évek közepére esett. A város végre pénzhez jutott s megindult a szépülés, sorra renoválták a házakat, ekkor kaptunk mi is cseréptetőt, ezzel párhuzamosan újra aszfaltozták az utcát. Akkor még nem foltoztak, hanem ahogy a nagykönyvben írva van, csákányokkal felvágták a régi már csak maradékot (autóval járhatatlan lett volna az utcánk, de a Mentovich utcában autó?) s ló vagy traktor oda- vonta a kemény kis vaskerekes aszfaltolvasztó kemencét. Hetekig szívtuk a szurok/kátrány édes-kesernyés illatát (bűzt), hogy az rákkeltő, csak most derült ki, akkor az utcai színdarab főszereplője felvette a több centi vastag bőrrel bevont fatalpú cipőjét a térdére, kötött egy ugyancsak vastag , bőrös hokikoronghoz hasonló valamit s a forró szurokba majdnem belehasalva egy vakolatsimító lappal egyengette a társai által odatolt vastag, forró masszát. Érdekes volt az olvasztó is, égett benne a tűz (úgy emlékszem, az utcai gázcsapra volt rákötve) s a dobot mint egy nyársat, kézzel forgatták, hogy ne ragadjon az oldalára, vagy ne égjen oda a már folyékony aszfalt. Időnként kinyitották a fémszájat, hosszú vaskapával húzták a várakozó talicskába a nyersanyagot, és amikor fogytán volt, a tetején nyílt a kalap, s dobták bele az összetört régi útburkolatdarabokat, valami friss szurokkal vegyítve. Hetekig bámulhattuk a színjátékot, mert lassú volt a folyamat, sem az olvasztást, sem az új burkolat megszilárdulását nem lehetett gyorsítani, s ahogy végeztek a mi utcánkkal, ment tovább a karaván a következőbe. Vásárhelyen az óváros utcáit az Albert Albert család, a híres aszfaltozó dinasztia a féllábú családfővel (ő volt a simító és a főnök is egyben) szépítette. Kegyetlenek voltak a balesetek, de voltak. Ha túl forró lett a szurok, fröcskölt, amikor kinyitották a szájat, s egy-egy ilyen szurokköpet, ha vékonyan vagy egyáltalán nem takart bőrt ért, a nyers húsig égette a kart vagy lábat, nem sokat segített az elsősegély, a kórház szerencsére nem volt messze. S egy-két óra múlva újra itt volt, ki a fájdalomtól üvöltözve elrohant, s ha a kötözés engedte, folytatta a melót. Az árokásásra, vagy a régi burkolat felszedésére a Deltából jöttek az erre szakosodott, híres lipovánok. Kétszer akkora lapátokkal, szerszámokkal felszerelve, mint az itthoniak, nem órabérért, hanem átalányt kialkudva az elvégzendő munkáért, hagyma- és slibovicabűzben jelentették a hitetlenkedő munkaadónak egy pár nap múlva, hogy végeztek, és mennek tovább. Ha nagyon felgyűlt, vagy sürgetett az idő, a börtönből hozták oda csíkos ruhákban a rabokat fegyveres őrrel, s ez már felért egy mozival. Nézni az elítélteket s beléjük fantáziálni Jókai, Dumas vagy Dickens hőseinek sorstragédiáját, kreatív gyakorlatnak is bevált. Megszépült az utca, hogy homokkal szórták be a lassan hűlő masszát, s másnap végig mehettünk rajta. Állítom, akkor aszfaltoztak utoljára a Mentovich utcában, s nem azért, mert Topliţa utca lett belőle s a név megszűntével lehetetlenné vált, inkább mert a forgalom továbbra is a Göcsy Mátén zajlik, s a mi kicsi utcánkba nem költözött egy nagykutya sem, akinek az ilyesmi a várostól mindig is kijárt. Ezért kértem az első honvágyas levelemben édesanyámat, írjon a mi utcánkról, amelyiknek a repedéseit, mint valami leckét, sorra felmondom.

Mikinek beugrott egy régi kép, ez a bilis sztori. Nem emlékszem, hány éves voltál. Amikor már a hülyegyermekek lenőnek a biliről, de az atyaúristennek sem akarnak felülni az angol vécére. Mint a leánykák a plüss mackójukkal, te úgy babáztál a biliddel. Egyik alkalommal ordítva, bőgve rohantál be a szobába. Édesanyám, nem jön ki! Nem bizony, nem jött ki a fejedből a bili. Rászorult. Szerencsére üres volt. Eleinte nem vettük komolyan, anyám megpróbálta óvatosan mozgatni, kivenni a fejedet a biliből, de nem ment. Te bőgtél, ahogy mozgott a bili, fájt is. Édesanyám hamarosan feladta, szólt apámnak, hogy segítsen. Apám először begerjedt, szitkozódott, átkozódott aztán teljes erőbedobással próbálta elsősegélyezni kisfiát, de annyira ordítottál, hogy abba kellett hagyja. Félájultan, elkínzottan, bőgve ültél az udvaron, mi pedig tanakodtunk, hogy lehessen téged megszabadítani a bilitől. Édesanyám csitított, simogatott.

Nagyapám rögtön a fúróhoz akart nyúlni, hatalmas gerendáknak való fúrói voltak. Lyukat kellene fúrni a bilire, majd pléhvágóval szétvágni. Apám beleegyezett a lyukfúrásba, pléhvágás nélkül. Inkább a fúrt lyukon töltsünk szappanos vizet a bilibe, amitől majd megcsúszik és kijön a fejed. Én javasoltam, hogy nem is kell lyuk, hanem Andrást állítsuk fejre, s akkor a bili karimája melletti réseken betölthető lesz a szappanos lé. Erre te megint ordítani kezdtél, hogy nem akarsz fejre állni. Édesanyámnak elege lett a cirkuszból, és döntött. Orvost kell hívni, mert a gyermek már félájult. Nem lehet tovább kínozni. Apám érezte, hogy a dolog kényelmetlenebbik része, az orvoshívás rászakad, ő kell mondja, doktor úr, kérem, vegye le a bilit a fiam fejéről, hát erre nem volt hajlandó, neki az orvosok römibarátai, hónapokig röhögnének rajta. Akkor fel kell vinni a poliklinikára, ott idegen orvos van, segítenek. De hogy menjen ki apám az utcára, kézenfogva egy bilis fejű gyermekkel, pap és tanár, ismeri az egész város… Nem, ezt nem lehet. Hát ha szégyenled a bilit, akkor becsomagoljuk, mondta édesanyám, ezzel kettétépett egy lepedőt, azzal becsavarta a fejeden a bilit. Így már mehettetek a poliklinikára.Olyan voltál, mint Ali baba fiatal korában. Alig léptél ki a kapun, megfogtad a bili fülét, és egyetlen mozdulattal levetted a fejedről.
Kiájult az egész család.

(Folytatjuk)