Nem tudom, kivel,
nem tudom, hova,
nem tudom, mikor,
csak azt az egyet holt-
bizonyosan,
hogy itt, e földre
darabocska égre
oszlop gyanánt fel-
egyenesedve,
vagy rögeire haránt
fektetetten,
én vagyok a végső
argumentum.
Egymásból és egymásért
vagyunk,
örökké szét-
szakítatlanul.
Folyóid a hajszál-
ereim,
karsztvizeid át meg által-
mosnak
legutolsó zsigereimig.
Hegyeidben magamat
szemlélem:
ölelésre karjaim ki-
tárván.
Barlangjaid bennem
öblösödnek,
én bököm fel Isten kék
egére
lándzsáid, a végtelen
fenyőket.
Összevástunk te meg én
egymással,
mint zománcra cseppentett
ecet,
fogsoromból már ki-
vehetetlen.
Nevem sincs már,
rajtakapnak többször
vadházasként tiedet
bitorlom.
Én vagyok az Érc és Sziget
-Hegység,
csakhogy wolfram, króm, molibden
helyett
(keményfémek ráadásaként)
sziklák közé szorított
telérben
kigyötrődték bennem e
hegyek
mócvidéki magyar
vídiának
ezt a konok, kemény
emberséget.

Belényes, 1998. augusztus 19.

(Szabad szombat-antológia * Forrás: RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 36. sz.)