Az egyenlőség

Az emberek közötti egyenlőség tiszta ideája mint a huszadik század alapmotívuma, végigkísérte életüket. A történelmi és politikai erők játéka eszmék vonzásában forgatta fel a generációk óta megszokott rendet. Az egyéni gyarapodásra és anyagi függetlenségre önkizsákmányolással törekvő kis életek a történelem szélviharával találkoztak. Az iskolában megtanult és könyvekből megismert világforgató események a családi, közösségi múlt fordulataival álltak párhuzamba.
A sváb falu azt a szegénységet, nyomort, kiszolgáltatottságot nem élte át, amit Móricz, Veres Péter vagy Illyés műveiből ismerünk. A XVIII. század végén érkezett telepeseket felépített falvak várták, földet, szerszámot, állatot, vetőmagot s évtizedre adómentességet kaptak. Zárt faluközösségekben éltek, nem keveredtek a magyarokkal, iparkodással és legendás takarékosságukkal nemcsak megőrizték az induláskor kapott előnyt, hanem gyarapodtak, fejlődtek. Nagypapa személyes holmija között megmaradt néhány prospektus, amelyek képekkel és leírásokkal mezőgazdasági gépeket ajánlanak a paraszti gazdaságok számára. A huszadik században már nagy, tágas házakat építenek, megtermelik minden szükségletüket, lassú elszántsággal gyarapodnak, polgárosodnak.
Szinte idilli a múlt képe, amely bizonyára tele volt tragédiákkal, csapásokkal, aszályokkal, filoxérával, ahhoz képest, ahogy a történelemformáló eszmék kiforgatták alapjaiból az alapvető értékeket.
A Trianont követő nemzeti újjászületés magyarosítási törekvésekkel sújtotta a sváb faluközösségeket, elsősorban a gyermekek érezték meg, mert magyar tanítót kaptak az iskolában. Jól-rosszul mindenki megtanult magyarul, élnek még a generációkból olyanok, akik a szorzótáblát magyarul tudják, imádkozni németül.
Az elmagyarosítási szándékok keservei között szinte megrendelésre érkezett a nemzetiszocializmus és a nagy német álom zavaros eszméje közibük. Az egyenlőségnek ez a viceházmesteri értelmezése fölpiszkálta nemzeti öntudatukat. Büszkén vallhatta magát németnek, aki különbnek vagy nemzetiségében sértettnek tekintette magát. Népszámlálásokon meg is tették, amit utólag rettenetesen megbántak, amikor a bűnös német nép viselte a világháború minden felelősségét. Unokabátyám például megjárta a magyar hadsereggel a Don-kanyart, szerencsésen visszatért, s a megszállás után besorozták a német hadseregbe, és a nyugati fronton vesztette el másodszor is a háborút.
A nemzethez tartozás megvallása a kitelepítéseknél is komoly súllyal esett latba. Az önazonosság megvallása hatalmas pofonokkal térítette magyarrá őket. Nagymamám megérte a hetvenes népszámlálást, a fiatal kérdezőbiztos hölgy szépen boldogult vele, a mama meg tudott válaszolni az alapvető hol született, hol lakik stb. kérdésekre. Az anyanyelve szót viszont nem értette meg, anyám fordította: Muttersprache. Ja, – mondta a nagymama – matyar.
Igazságosság és igazságtalanság történelmi léptékkel, osztályokkal, népekkel számolva egészen más eredményeket ad, mint amikor az egyes ember életfordulatait helyezzük bele párhuzamosan a nagy, ország és földrész méretű folyamatokba. Szüleim különösebb iskolázottság nélkül újságolvasó, tájékozódó emberek voltak, a politika és a vezércikkek üzenetét a saját egzisztenciát érintő, lényeglátó tájékozottsággal értették meg. A kisember abszurd túlélő reflexei, amikor milliók halnak, pusztulnak, vagonírozódnak, válnak a nép ellenségeivé. A továbbadható tanulság: konzervatív ragaszkodás a kipróbált receptekhez, és tájékozódás az aktualitásban.
A hosszú távú ellenfél az egyenlőség szocialista gondolata volt. A faluközösség, bármennyire is különbnek és dolgosabbnak tekintette magát, mint a környezet magyarjait, természetesen rétegezett volt. De a tekintély és a vagyon alapja az egyéni munka, az iparkodás volt. A spórolós életvitel, a generációkon át megkoplalt további gyarapodás, az utódoknak átadott, pénzben, földben, jószágban mérhető vagyon. Nyilván nem volt igazságos a faluban a vagyoni rétegződés, és más-más induló helyzetből vágott neki minden egyes család a gyarapításnak, de a nagy egyenlősdit, amikor a gazdagoktól elveszünk és odaadjuk a szegényeknek, ösztönösen elutasították. Hogyne, egyik éjt nappallá téve robotolt, és összerakott valamit, a másik dorbézolt, italozott egy életen át, s akkor jön a hatalom, és akinek van, attól elvesz, akinek nincs, annak ad. Apám csak látszólag tört ki ebből a rendből, fölismerte, hogy a gazdagodásnak van egy gyorsabb, meredekebb, veszélyesebb de kecsegtetőbb útja.
A sváb parasztnak mindig van spórolt pénze, tartaléka mindenből. Az orosz csapatok bevonulása tartotta az első, durva bemutatót a magántulajdonon alapuló berendezkedés sérthetőségéről. Egyszerűen föltörték a boltot, kivették, amire szükségük volt, a többit nagyvonalúan szétosztották a falu sorbanálló lakosai között. Azok, nem mind, és nem minden lelkiismeret furdalás nélkül, de széthordták egy közülük való raktárkészletét.
Következtek a kitelepítések. A háborús bűnös németek házaira szükség volt, mert érkeztek a felvidékről és délről az otthon nélkül maradt magyarok. Az elv szerint azokat telepítették ki Németországba, akik a korábbi népszámláláson németnek vallották magukat, illetve, akik részt vettek volksbundista rendezvényeken. Az igazságos megoldás a gyakorlatban sokat torzult, a gazdagabb porták, nagyobb vagyonok tulajdonosairól derült ki inkább, hogy németek legbelül. Apámnak sikerült pénzzel, vesztegetéssel elérnie, hogy a szűkebb rokonságból senkit ne telepítsenek ki. Volt, akit már a vonatról szedett le. Aztán a hatvanas években, amikor először kezdtek visszalátogatni a kitelepítettek, Opel gépkocsikon, gazdagon, akkor többször eljátszott a gondolattal, hogy odakint ő is megcsinálhatta volna a szerencséjét.
Belépett a kommunista pártba, valaki javasolta neki, ahonnan 48-ban mint osztályidegent eltávolították. (56 után visszatérhetett volna, fölajánlották a rehabilitációt, de esze ágában sem volt.) Az államosítás, kulákvilág már valamennyire felkészülten érte őket. A koalíciós években üzletet nyitott Siklóson egy koncentrációs táborból hazatért zsidóval közösen: ő kommunista, a másik háborús kárvallott, működőképes volt az ötlet, ismét a gyarapodás útján voltak. Olyannyira, hogy a város legnagyobb szórakozóhelyére (szálloda, étterem) megalkudott, már a fizetésnél tartottak ügyvédek jelenlétében, amikor kiderült, hogy a régi tulajdonos az evőeszközöket el akarja vinni, a kialkudott vételárba ez nem tartozik bele. S ezen az apróságon meghiúsult az egyezség. Mondta is apám, isteni szerencse volt, mert akkor biztos kuláknak minősítik, s elviszik a Hortobágyra.
Vagyonuk egy részét pénzben, elrejtett áruban, értéktárgyakban megőrizték. Az ÁVH sejthetett valamit, mert éjszakánként fölverték őket, házkutatást tartottak, pofozkodtak, aranyat kerestek. Egy jóbarát tanácsára, bevált az ötlet, olyan helyre költöztek a zaklatások elől, ahol nem ismerik őket. Így születtem én Mecsekalján, egy Péccsel már összenőtt falucskában. Apu lovakat vett, és fuvarozott Komlón, meg gazdálkodott a hegyen. Soha eszébe nem jutott, hogy munkakönyves állást vállaljon, beálljon a dolgozók közé. Ez az évtizednyi időszak volt a szegénység, a beosztás, a jövőtlenség korszaka életükben, életünkben. Anyám egyedül állta a sarat otthon, kis bögrecsárda működött nálunk, ahol bort árult. Nem nyomorogtunk egy pillanatig sem, csak nehéz idők voltak.
Amint megnyílott a lehetőség, 59-ben boltot, használtruha-kereskedést nyitottak Siklóson. Volt annyi tartalékjuk, hogy házat vettek, árukészletet. De ez a bolt zárvány, idegen test volt a szocializmus egészséges testében. Állandó készenlétben éltek, titkolni kellett, hogy megy a bolt, hogy ismét a gyarapodás útját járják. A kádári konszolidáció törékenynek tűnt a szemükben, a raktárkészlet értékesebb árui különböző helyeken elrejtve a lakásban, és takarékkönyveket nyitottak Siklóstól távol eső településeken. A titok és a titkolózás alaptörvény volt, amivel kisgyermekként megszenvedtem, amíg alapjait, szabályait megtanultam.
Emlékszem, anyámmal kettesben jártunk templomba. Megbeszéltük a hit és a Jóisten, meg az imádság és a túlvilág gyermekészhez igazított kérdéseit. Amikor szörnyű, félelmetes gyanú fészkelt meg a fejemben: az apu nem jár templomba, időnként cifrán káromkodik, inkább bort iszik, mint vizet, egyedül a pénteket tartja, akkor ő sem eszik húst, igaz anyám főz, ez inkább az ő érdeme. Az apu el fog kárhozni, pokolra fog kerülni? Anyám válasza, máig hallom, a vallás és a szocializmus eszméi között talált párhuzamot, az egyenlőség gondolata őt így érintette meg: – Tudod, mondta, a kereskedő abból él, hogy becsapja az embereket. – Nem az én értelmemhez volt szabva a válasz, a rettenetre emlékszem, a pokol tüzére, ahová apám menthetetlenül kerülni fog. Anyám megnyugtatott, hogy Isten mindent lát, és az apu alapjában jó ember.