Miért jut eszembe egyre gyakrabban? Mi történt akkor, és mit akar most? Olyan rég volt. Vagy most újra?
Hétéves voltam, akkor költöztünk abba a községbe. Az udvarunkon még halomban állt a bútor, szüleim a konyhát, a szobát meszelték, súrolták. Én csak láb alatt voltam, és vonzott új világom, ki akart tárulni előttem, akár egy képeskönyv. Az udvarunkon már megnéztem mindent. A kerekes kutat, a ledőlt kéményű, bogárhátú kemencét és a palakerítés résein a szomszédos asztalosműhely deszkamáglyáit. A nagy körtefa alatti keskeny padon meg többször végigegyensúlyoztam. Ezután a léckerítésig mentem. Valamivel magasabb volt mint én, és a kiskapuja félpánton csüngött. Kiléptem a kisállomás peronjára, megnéztem új otthonunkat szemből. Két ablaka volt. Egy nagyobb, a szobánké, egy keskenyebb, az apám hivataláé. Középütt a homlokzaton egy kék tábla jelezte: F.V. megálló. Két sínoszlopon egy ugyanolyan tábla állott a peron végében. A peronnal párhuzamosan egyetlen sínpár futott kátrányos talpfákkal, és túl rajta a folyócska meredek partja ereszkedett alá megdőlt alma és szilvafákkal. A folyó másik oldalán egy töltés mögött alacsony házsor húzódott. Egyablakos faházak voltak, nyitott tornáccal hosszúkban. Mindegyiküket egyformára szabták. Balra az országút hídjának vastraverzei íveltek át a folyó és szemben a község fölé, mintegy lezárva a láthatárt, széles, domború hegyhát emelkedett egy nagy kereszttel a tetejében. Tavasz volt, melegen sütött a nap, de az égbolt mégis komoran, idegenül borult fölében. A világ nagy volt, és én egy kicsi pont benne: átéreztem parányságomat. És az a nagy, komor világ engem figyelt várakozón. Azzal a két fiúval együtt, akik tőlem tíz lépésre a földből nőttek ki. Méregettek engem, az új jövevényt. Ellenséges indulatot olvastam ki tekintetükből, és a lábunk cöveket vert. Nem mozdultunk. Különösen a köpcös arcáról rítt le ellenérzés. Zsebre dugott kézzel fitymálón nézett, vastag ajka mögül megvető szavak kívánkoztak ki. A szemét azóta sem tudom elfeledni. Hideg tekintetű szeme volt, két simára csiszolt, szürke kavics. Bennem összébb húzódott valami. Vagy két évvel idősebb lehetett tőlem. Nyurga társa is. Csak az ő szeme melegbarna volt, és leplezetlen kíváncsiságtól csillogott. A nyurgán egy szál rövid nadrág volt, semmi több, sovány testét barnára fogta a nap, és tele volt horzsolással. Álltunk, és néztük egymást, mint két idegen törzs fiai, akik összetalálkoztak egy keskeny ösvényen. Aztán a nyurgább kinyújtott karral közeledett, és egy üvegecskét nyújtott felém. Nagyon szép orvosságos üveg volt. Sárgásbarna opál színű, és nyakán csőre volt, hogy csöpögtetni lehessen az orvosságot belőle. Megragadta a képzeletemet a felkínált ajándék, fényes helyet csinált magának bennem életem annyi sok dolga között. Én is gondolkozás nélkül kivettem zsebemből egy szöget, és feléje nyújtottam cserébe. Jókora, öt collos szög volt, hibátlan recézett fejjel, gyári fényesen, csak derékban meggörbült. A csere még nem történt meg, a köpcös közbeszólt: kenjél le egy frászt az úrfinak, és vedd el a szeget. A nyurga megszívta az orrát, éberen belesett az udvarunkra, és gyorsan kicseréltük az ajándékot. A kapcsolat létrejött, a feszültség enyhült. Szemtől szemben álltunk két lépésnyire, és megmondtuk a nevünket. A köpcöst Palinak hívták, a nyurgábbat Gyulának. Palinak nem tetszettem, tovább kakaskodott. – „Beszari kölyök vagy” – és kipeckelt mellel, nem sok jót ígérve közelebb mozdult. Gyula szemében nyugtalanság rebbent, hol engem, hol az udvarunkat, a mozgást figyelte, és azt mondta társának: hagyd. De az a két kavicsszem nem akart elengedni. Valami történni fog, tudtam. Belém nyilallt a kiszolgáltatottság, a nagy várakozás. Pali duzzadt vastag ajka mögül kivillant a foga. Nem tudtam beszaladni az udvarunkra, a mai napig is érzem azt a tehetetlenségemet. Hátam mögött ott volt a megoldás, néhány lépés az egész, de valamivel szembe kellett néznem, és lebénultam. Gyula odaszólt Palinak: ki kellene próbálni. Annak fantáziáját megragadta az indítvány. Láttam a szemén. Körülnéztek, és én követtem a tekintetüket. Mind a hármunké egyszerre akadt meg egy föld alatti üreg szűk nyílásán. Addig nem vettem észre. A dolgokat akkor fűzték föl a történések füzérére. Egy gazos, széles árokban nyílt az a lyuk. Az árok a peron esővizét gyűjtötte össze, és korlát vette körül. A csatornaüreg kővel kirakott torkát zöld moha borította, körülötte csalán és dudvás szárú gaz nőtt. A lyuk sötéten tátotta rám a száját. Hátamat hideg ujjak érintették, egy láthatatlan kéz mellbe ütött, és én mégis előre léptem. Nem tudom a mai napig sem, hogy ők szabták meg azt a próbát vagy csak némán nézték azt a sötét üreget, és én határoztam. Miért kell ezen annyiszor elgondolkoznom? Nem is láttam Palit, Gyulát, szememet nem tudtam levenni arról a lyukról: egy rajtam kívül álló erő összekapcsolt vele, és valami megváltozott bennem. Az a képtelen érzésem támadt, hogy az a sötét lyuk már régen rám vár, valahonnan ismerjük egymást.
– Gyáva szarházija – köpött egyet Pali, Gyula meg a csatorna nyílásához lépett, bekukucskált, bedugta a karját is, és hátratekert fejjel nézett rám. Nem én voltam az, aki átbújt az árok korlátján, és az üreg nyílásához lépett. Még csodálkoztam is magamon, kívülállóként láttam az eseményeket. Engedelmeskednem kellett egy addig ismeretlen, de mégis belőlem sarjadó erőnek, a lyuk szólításának. ők félreálltak az utamból, megjelent szemükben a hitetlenkedés, Pali arcáról lehámlott a fitymálás. Nem törődtem velük. Csak ketten léteztünk: az a lyuk, mögötte az ismeretlen, félelmetes sötétség és én. A szívem erősen vert, úgy, ahogy addig még soha, s először volt igazán és csak az enyém. A visszavonhatatlan cselekedet próbájától vert, az egyszer adottól, amelyik az elejétől a végéig, túl minden élethordalékon, ismereteken és okoskodáson megszabja az ember útját. Mert ő maga az út: az évekkel nem mérhető, a fogantatástól nekem szánt, az első, és az utolsó is. Foglya lettem mohos, nedves torkának, annak, ami mögötte húzódott. A sötétségnek, a bizonytalanságnak és a bizonyosság rettenetének. Parancsolt nekem, és én engedelmeskedtem. Négykézlábra ereszkedtem az esővíz összehordta piszokban a reggel rám adott fehér ingemben, kék nadrágomban és fehér zoknimban. Nem számított, semmi sem számított, a köznapok intelme, megfontoltsága elsikkadt. Négykézláb nem fértem a lyukba. Fejemet beütöttem kőburkolatába. Hasra kellett feküdnöm. Orromba csapott az iszap, a rothadás szaga, és arcomat pókháló érintette. Fölzavart bogarak szaladtak át a kezemen, orrom előtt egy vastag giliszta tekerőzött. Egy pillanatra visszahökkentem. Pali és Gyula indiántáncot járt: kígyók, varangyos békák, mérges pókok ordibáltak. Aki hallotta az ijesztgetésüket, az nem én voltam, megszakadt a kapcsolat közöttünk. Abban a lyukban már nem volt kapcsolat a külvilággal. Araszról araszra kúsztam előre. A külvilág derengése elhalványult, a csatorna szűkült, dörzsölte nyálkásan oldalamat, hátamat és térdemre, tenyeremre egyre puhább sár tapadt. Fölrémlett agyamban, mintha egy vészcsengő szólalt volna meg: vissza, vissza, most még lehet. Meg akartam valamibe kapaszkodni, világosságot akartam, a felszínre bukni. De tudtam, hogy mindez nem nekem szól már, nem tartozik hozzám az az idegen, figyelmeztető hang. Visszaút többé nincs, uralkodott el rajtam a bizonyosság, és ennek semmi köze nem volt az esztelenséghez. Az ellentéte volt: a tudásé, a beteljesedés józanságáé. Engedelmeskedtem neki, annak, ami igazán és végleg én magam voltam, mint aki megtalálta lételemének igazi közegét. Fogcsikorgatva, vérző térddel, könyökkel kúsztam tovább a nyálkás iszapban, a mindent elnyelő sötétségben. És pislákolva, halványan az elégedettség szikrái gyúltak ki bennem. Nem tudom, hogy milyen elégedettségé. A kezdeté, a végé? Vagy a szuroksötét, szűk lyuké, amelyikhez hozzátartoztam, és része lettem? És közben nagyon sok mindent tudtam. Nem szavakban, gondolatokban. Hozzám tartozott, akár a kezem, a lábam, a szívem dobogása és a lélegzetem. Eggyé lettünk, és többé soha semmi nem szakíthatott el tőle. Ott a föld mélyén, abban a szűk járatban és áthatolhatatlan sötétségben. Aztán nekimentem egy falnak a fejemmel. Belém hasított a fájdalom, talán el is kábultam egy rövid időre. Vége. Megfordulni nem tudtam. Megpróbáltam visszafelé evickélni. Nadrágom beakadt valamibe, és én feküdtem elnyúltan, és vártam. Nem estem kétségbe, csak vártam. Hol behunyt szemmel, hol nyitottal, és nem kifelé néztem, tekintetem befelé világított. Nem tudom hogyan. Magam voltam véglegesen, befejezetten. És mindent láttam, mintha énem kitöltötte volna hiánytalanul a történést. Hullottak a könnyeim, de nem sírtam. Valami más volt: fájdalommentes bizonyosság és azonosulás. Elfogadtam, akartam. A hátára vett, vitt valahova lassan, méltóságteljesen hömpölyögve. Akkor a balkezem megtalálta az üreg folytatását. Derékszögben fordult, lejtett. Kúsztam tovább. Nem könnyebbültem meg, nem hasított agyamba a szabadulás lehetőségének öröme. A megtalált utamat folytattam, a tudásét, teljesítettem parancsát. Valahol elől szürke fény derengett. Először csak egy pont volt, majd nőtt, közeledett felém. Nem kapkodtam, nem siettem. A bizonyosság, a tudás mozgatott. A csatorna végénél ott volt Gyula és Pali. Feltápászkodtam, és egymásra néztünk. Pali kemény tekintetű kavicsszemében zavar látszott, nem tudta elhúzni vastag ajkát lenézőn, és egyik lábáról a másikra állt. Gyula szaporán szívta az orrát, zabolás szájával barátságosan vigyorogni akart, de nem sikerült. Az arcom, a szemem nézése megváltozott. És ezzel együtt ők kisebbek távolibbak lettek, a belém költözött tudásnak valahol a szélén álltak és halványan. Gyula szolgálatkészen ajánlotta: szaladjunk a folyóhoz, megmoslak. Pucérra vetkőztem, fejem búbjáig megmártóztam a vízben. Nagyon jó volt. Fújtam, prüsszögtem. ők a ruhámat mosták, dörzsölték, és kiterítették a bokrokra. A forró homokon hevertem a hátamon, hogy lássam a magas égboltot. Az enyém volt, csak az enyém. És annyi mindent tudtam, láttam, mintha egy feszes, halkan pengő huzal kötött volna össze vele. Végtelenség és egység, parányi létem és a mindenség. Jó volt a nyugalma, kezdet és vég nélküli egésze.
Otthon nagyon megvertek, de nem fájt. A testi fájdalmat fölülmúlta a bizonyítás örömének, tényének kiteljesedése bennem: ragyogott fölöttem melegen, akár az életadó nap. Milyen régen volt. De miért jut eszembe egyre gyakrabban? Újra előttem lenne annak a lyuknak sötét, mohos szája, és el kellene indulnom feléje?

(Szabad szombat-antológia * Forrás: RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 40. sz.)