Tegyük fel – pusztán játékból, munkahipotézisként – hogy egy szép, verőfényes nyári hajnalon, midőn épp átvonul a Vénusz a Nap előtt, én megbolondulok. Porba omlik a csodás elme, roncsai között a kósza szél fütyül. Ez eddig maximálisan az én legszemélyesebb magánügyem, senkinek semmi köze hozzá. De mi van, ha rögeszmém támad? Éspedig az, hogy én tűzoltó vagyok.

Méghozzá nem is akármilyen, hanem a tűzoltók legkiválóbbika – naná, majd hülye leszek valami mezei kis vonulós állománybélinek képzelni magam! – parancsnok, annak is a legjobb a világon. Gáncs nélküli lánglovag. Tűznek, víznek, oltóhabnak, halonnak nincs titka előttem, fecskendővel kelek, létrával ébredek. Ez már lehet kicsit kellemetlen a közvetlen környezetemnek, de előbb-utóbb megnyugszanak: láttak ők már tőlem különbet is. Még örülnek is egy kicsit, hogy csak ennyi bajom van.

De körülnézek a világban, a honban és a fővárosban – lám csak, milyen rosszul végzik az én kollégáim a dolgukat! Hol itt füstöl a metró, hol ott ég le egy családi ház… nem így kéne, nagyon nem így. Nekiállok, könyvtárba megyek, évek szívós kutatómunkájával kiötlöm a tűz elleni védekezés legmegfelelőbb módozatát, mely szerint minden templomtorony tetejére varasbékát kell telepíteni és óránként csiklandozni pávatoll legyezővel. Éjfélkor és fényes délben meg gyermekkórus énekelje a torony tövében a „Gedeon bácsi, a nők bálványa” című örökbecsűt. Pont kerül a tanulmány végére, épp itt is az ideje, mert már jó nyolcszáz oldalra rúg. Beterjesztem a Tűzoltóság Országos Parancsnokságához.

Onnét először udvariasan eltanácsolnak, mikor később egyre agresszívabban térek vissza, már a portással dobatnak ki. De nem hagyhatom, hogy hazám és nemzetem a sötétben tévelyegjen. Nincs más megoldás, maguktól kell belássák: nem jól oltják a tüzeket ezek a pancserek. Marad az ultima ratio: gyújtogatni kezdek. Bandát szervezek, lesz közöttük sima őrült, piromániás és mezei útonálló, aki a menekülő embereket fosztogatná. Egyre több a tűzeset az országban, az illetékesek tehetetlenek. Blogomban felhívom a figyelmet arra, hogy én megmondtam. Mehetnek a varasbékák a templomtoronyba. Dehogy mehetnek, egy akció során engem magamat is letartóztatnak, hatalmas per indul ellenem. Végül elmeállapotomra való tekintettel a börtönt valahogy megúszom, de hátralévő életemet egy elmegyógyintézetben kell töltenem, gumiszobában, időnként kényszerzubbonyban. Ebben nincs is hiba.

Ugyanis megérdemlem: kötözni való bolond vagyok, nem tűzoltó. És ezt még a kisgyermekek is tudják.

Úgy döntöttem, mégsem fogom tűzoltónak képzelni magam. Nem érdemes.

Inkább az lesz a rögeszmém, hogy politikus vagyok. Honmentő, lánglelkű hazafi. Azt mindenki elhiszi majd.

A varasbéka-tervezet marad. Nincs miért változtatni rajta.

Szele Tamás

(Forrás: gépnarancs)