Valakit meglátogattam abban a kórházban, ahol születtem. Visszafelé jövet eltévedtem, és egy önálló, kisebb épület felé kanyarodtam. Nyitva voltak az ablakai, és láttam, hogy valami targoncán várakozó betegek mennyire mozdulatlanok. Nem fogtam gyanút, csak amikor megláttam, hogy minden második ember a hasán fekszik… és háromnegyed részben lepel fedi őket, meg aztán olyan is akadt, akit teljesen… Hát leesett a tantusz, hogy ez a hullaház. Ott állt pár lépésnyire az épülettől egy elmélázó pasas.
— Merre van a kijárat? — kérdeztem.
Mutatta készségesen.
Megköszöntem.
Némán bólintott.
Többször felidéztem ezt a komor életképet, s olyankor elgondoltam, hogy ez az ember talán hozzátartozó volt, akinek megmondták:
— Itt várjon kérem!

Budapest, 2012. VI. 29.