(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

IX.

Ali Lakon

A zűrzavar csak fokozódott. Az alkoholtól megzavart ítélőképességű emberek eddig lefojtott menekülési vágya szikrát kapott a török szekér látványától, s a valóság aprócska jelensége valóságos pánikot robbantott ki. Most hajtják a falut az embervásárra! A mélyen felázott sárban ki a házába rohant, ki a partra húzott csónakok felé, mások botot és fustélyt ragadtak, hogy szembeszegüljenek a vésszel, az asszonyok futottak a férjük után, a gyermekek elárvultan üvöltöttek teli torokból, a sok rohanó ember egymásba ütközött, sárba zuhant, fölkapaszkodott, és rohant tovább, egy fehérhajú öregasszony rikoltó hangon megátkozta a törökök egész nemzetét, és egyenként a nevezett nemzet minden tagját, a rengeteg kutya nekidühödten ugatott…

Míg a katona fönn a toronyban el nem sütötte a fegyverét. A dörrenés kijózanítóan hatott, mindenki megállt, körülnézett, elcsöndesedett. A beállott csöndben az egyik török fölkiabált valamit a katonának a magasba, amire vaskos röhögés érkezett válaszul. Ekkor botorkált elő az öreg Jaksa a házból, és csodák csodája, az aprócska török leugrik a szekérről, odaszalad az öreghez, és összeölelkeznek, hosszan lapogatják egymást.

Bránkót saját óhajára az ifjúság házába vezették. Először visszahőkölt a küszöbön a tömény füstös bűztől, ami szinte orrbavágta, a fatányéron elétálalt főtt hús sem volt sokkal kívánatosabb, a legények és a leányok szívélyesen invitálták, kínálták, az ősi törvény szerint a vendég úr a házban, kívánsága parancs, és Bránkó kíváncsisága nagyobb volt a felkavaró viszolygásnál, undornál. Hált ő már istállóban marhák és birkák között, lakott nagyvárosi nyomornegyedben, látott belülről rabszolgaszállásokat, de ekkora igénytelen szegénységgel még nemigen találkozott. Az egyterű ház közepén agyagból rakott félig-kemence, félig-szabadtűzhely ontotta a meleget és a füstöt, amely rövid tétovázás után kiszállt a tetőbe vágott nyíláson. A füst csípősségéhez sűrű halbűz keveredett, amely egyszerre áradt a falakból, rongyokból, emberekből. A földön vastag gyékényfonat, egyszerre padlózat, ágy és ülőbútor. Néhány láda áll a fal mellett, amelyekben a háziak ruhatára és használati eszközei rejtőznek. Fekete agyagkorsókban állott a bor, aki megszomjazott, töltött magának. Az összezsúfolódott ifjúság nagyobbrészt párokban üldögélt, a gyászos alkalom most visszafogta máskor játékos, pajkos kedvüket, de a sok összeszoruló ifjú test, a szoros közelség vággyal füllesztette a levegőtlen, félhomályos helyiséget. Bránkó beszorította magát két testesebb leány közé, hiába is mutattak neki előkelőbb, vendégnek járó, őt megillető helyet, itt érezte jól magát, szoros közelségben a nemes egyszerűséggel, amire annyira vágyott, egészen addig, míg Ali nem szólította, hogy ideje indulniuk vissza.

Alit minden érdekelte. Az apró emberke végigfutotta a falut, bement a házakba, csónakba ült és kivitette magát a folyóhoz, megszemlélte a fokokat, körbehajózott a csatornákon, a Hétöles tóra is kíváncsi volt, amely a falu természetes élelmiszer-tartaléka volt, megkóstolta a szárított halat, ki is köpte rögtön, és közben mindvégig kérdezett, beszélt, érdeklődött, tudakolt. Az öreg Jaksa fiatalos erőre kapott mellette, fáradhatatlanul ment a két öreg s jártatták a szájukat, szaporázták a szót meg a lépést, a falu ifjú bírája alig győzte tartani mellettük az iramot. Csak ment mellettük vagy húzta az evezőt a csónakban, és fejéből lassan kiszállt a kábulat. A három ember órákig áztatta magát az esőben, fúvatta magát a hideg őszi széllel, még a partoldalt is bebarangolták, amit az ifjú Jaksa ideális marhalegelőnek gondolt. Közben a két öreg fölidézte az őskori emlékeket, amikor fiatalon együtt jártak a Duna-deltában, ahol hasonló szegénységben éltek az emberek, de a közigazgatás, a szerveződő nagy birodalmak azokra is rátaláltak. Olyan lett a világ, hogy nincs már hova elbújni a pénz mindenható uralma elől. A természetes paradicsomokba is urak telepednek meg adószedők, és jó, ha csak természetben kérik az őket megillető nagyobb részt. De most a pénz, az arany méri csak a gazdagságot, ezt gyűjti mindegyik. Adnánk mi abból, amink van, fűzi a szót az öreg Jaksa, fölösen is adnánk, de aranyat, aranyat követelnek, ami nekünk nincs. Elromlott a világ. Ali nem mindenben osztotta az öreg keserűségét: az arany csodálatos dolog, akinek hala van, annak csak hala van, akinek aranya van, annak mindene van. Mindenből aranyat kell csinálni, mert különben hal marad, ami másnapra megbüdösödik, és el kell dobni. Az arany nem romlik, nincsen szaga, minden zárat kinyit, minden szívet megmelegít.

Ali néhány óra leforgása alatt szakértő módon fölmérte egy ősi életforma összes előnyét és hátrányát, üzleti szempontból kiaknázható lehetőségeit. Előzetes ítéleteit könnyen dobta sutba, szeme és elméje cikázva járt, és hamar összeállt a fejében a valóságot és a lehetőségeket híven tükröző kép a falu életéről.

Korántsem voltak buták vagy lusták ezek a falusiak. Ahogy a paraszt az évszakok változásához igazítja minden munkáját, úgy ők a Dráva természetét ismerték ki, alkalmazkodtak ingadozásaihoz, éltek adományaiból, amelyeket édenkerti bőséggel és természetességgel nyújtott a folyó, de keményen meg kellett dolgozniuk érte. A folyó partjába árkokat, úgynevezett fokokat vágtak, a területen hatalmas árok- és csatornarendszert tartottak rendben folyamatosan, hogy amikor jön az áradás, arra menjen, amerre ők akarják. A tavaszi, nyáreleji nagy vizeket így megszelídítve vezették az ártér laposaiba. Az áradással kijöttek a folyóból a halak is, a sekélyesebb, meleg vizeket keresték a szaporodáshoz. Ebben az időszakban a falu lakói mind húst ettek, az apró szigetekre szorult vagy úszva menekülő vadak könnyen zsákmányul estek. Az ár elvonulásakor a víz csak azokon a csatornákon, fokokon tudott visszatérni a folyó medrébe, amelyeket ők alakítottak, s ilyenkor ágakból és vesszőfonadékból készített rekesztékekkel állták a halak útját, s ezekben a napokban a falu apraja-nagyja kosárral hordta a halat a Hétölesbe. Ez a hét öl mélységű kicsiny tó volt a falu éves élelemtartalékának tárolója. Úgy telehordták, az öreg Jaksa megfogalmazásával, hogy több volt benne a hal, mint a víz. A falu szükségletének sokszorosát tárolták a Hétölesben, így érezték magukat biztonságban a legfenyegetőbb rém, az éhhalál ellen. A nagy áradás levonulása után helyre kellett állítani a fokokat, kitisztítani az eliszaposodott csatornákat, megőrizni a víz útját a gyorsan tenyésző növényzettől. Egész éven át folyamatosan dolgoztak azért, hogy a következő áradásnál ismét ők uralhassák a természet vak erőit.

A nyár volt a bőség időszaka, a vadhús fogytával megfészkeltek a nád között a vízimadarak, szakajtószám gyűjtötték a tojást, fúlásig ették a gyenge madárfiókok húsát, értek a vadgyümölcsök, más időszakokban egyhangúbban, halon éltek. meg is kínozta őket a nyár, a pocsolyákban, kiöntésekben milliószám kelt a szúnyog, felhőkben szálltak a falu felett, szívták a vérét állatnak, embernek egyformán. Ősszel tüzelőt gyűjtöttek, csónakkal hordták a nádat, kórót, uszadékfát a házak mellé halomba. Télen át gyékényből és vesszőből kosarakat, szakajtókat fontak, ezeket cserélték távolabbi falvak lakóival kölesre, búzára, vászonneműre, s ezen az úton került bor a toros és ünnepi alkalmakra. Soha nem éheztek, és soha nem fáztak, igényeik egyensúlyban álltak környezetük lehetőségeivel, kínálatával. Ezt az ősi egyensúlyt borította föl a Török Birodalom, személy szerint Dzsebes bég, aki megtestesítette az új törvényt, mely szerint: aki él, adózik. A cserekereskedelemre és önellátásra alapozott közösség nem tudta annak a módját, miképpen lehet pénzzé alakítani a felesleget: halból van rengeteg, de szállítóeszközök híján évente kiszökik az áradással, ami megmarad.

Ali mindent látott, mindent értett. Csatakosra ázva húzódtak körútjuk végén a házba, a tűz mellé, szárítkoztak. Az apró töröknek be nem állt a szája, komikusan gyors gesztusokkal kísérte beszédét, arckifejezése hol tragikus színt öltött, hol jóságos öregemberré szelídült, néha pedig lehalkította hangját, lehunyta szemét, mintha titokba avatná be üzletfeleit.

– Marhákat tartani, nem mondom, nem rossz gondolat… De tudod-e, te legény, mennyi most egy marha ára?! — Jaksa csak bólintani tudott, persze, hogy tudja, Ali különben sem kérdésnek szánta a kérdést. – Halászemberekre marhát bízni! Azt se tudják, melyik az eleje, meg melyik a hátulja! Elbitangolna az értékes jószág a nádasba, elsüllyedne az ingoványba! Ahogy a halzabálók elképzelik! A marhát csak kicsapjuk a legelőre, aztán szépen meghízik nekünk! Az állattal folyton törődni kell, takarmányt gyűjteni neki télire, elletni, fejni, őrizni, gyógyítani és még ezer dolog!

– Úgy gondoltam — nyögte a lélegzetvételnyi szünetben az ifjú bíró —, télen át az embereket elküldeném a szomszédos falvakba, ingyen segítségnek, hogy megtanulják a marhákkal bánást…

– No lám! — villant Ali szeme. — De egyetlen marha is rengeteg pénz, nemhogy egy egész csorda! Engem Allah vezérelt ide a bajbajutott lakiak megsegítésére, de annyi pénzem nincs, hogy marhákat előlegezzek. Nagyon veszélyes befektetés lenne, mikor látnám én újra annak az árát? Meg amúgy is, visszavonulóban vagyok én az üzleti élettől, fáradt, beteg öregember vagyok, aki már csak azt akarja, hogy záruljanak a folyamatban lévő ügyek, aztán venni egy apró házat valami meleg vidéken, és nyugodtan készülődni a halálra. Nem nekem való már ez az örökös útonlevés, izgalom, fáradság. Nem vagyok már fiatal, mint… Emlékszel, öreg, micsoda ikrát ettünk a Deltában! Csak úgy pukkant a fogunk alatt.

– Régen volt — szólt az öreg Jaksa —, nekem már fogam sincs.

– De a halaknak itt is van ikrájuk? Nem? Fejedelmi asztalok nagyúri étke a kaviár… Ha csak néhány hordócskával gyűjtenétek, én biztos el tudnám adni. Nem reménytelen…

– Nem tudjuk tartósítani. Mi is jóllakunk egyszer egy évben, máskor nekünk sincs.

– Hogyan csinálták ott, a Dunánál?

– Sóval — mondta az öreg. – Töméntelen mennyiségű só kell hozzá. Ott könnyen csinálják, Erdélyben egész sóhegyek vannak, csak leúsztatják hajókon. Mi itt szinte nem is ismerjük a sót… Megvagyunk nélküle. Néhány marokkal vesz a falu egész évben. Erre nagyon drága.

– Kitől veszitek a sót? — csillant új érdeklődés Ali szemében.

– Kereskedők jönnek a folyón, egyszer-kétszer egy évben, tőlük vesszük a vasárut, mert hamar elrozsdáll itt a víz mellett, az mindig kell, kés meg ásó, kapa… meg hoznak színes kelmét, üvegárut, festéket, olajat, miegyebet, de ezekből ritkán tudunk venni.

– És mivel fizettek?

– Azoknak? Gyökérrel.

– Milyen gyökérrel?

– Van egy növény — vette át a szót az ifjú Jaksa —, aminek olyan a gyökere, akár a drót, kiássuk, megmossuk, megszárítjuk, és amikor jön a kalmár, akkor megegyezünk.

– Vajon mire jó az a gyökér?

– Mi azt nem tudjuk — mondta a két Jaksa, és az ifjabbik elszaladt, hogy hozzon egy kosárral, mert mindig rendelkeztek tartalékokkal, sosem tudhatták, mikor jönnek a kalmárok. És néhány perc múlva Ali keze beletúrt a legjobb minőségű gyökérkefe-alapanyagba. A török fürdőket a szolgák naponta végigsúrolják, sikálják, mérhetetlen mennyiségben fogy a gyökérkefe.

– Mit kezdhetnek vele? — töprengett hangosan Ali. – Megenni nem lehet… Valamire biztosan jó… Ezt a kosarat elviszem, és megtudom, hogy mire lehet használni… Van belőle bőven?

– Van, van.

– Nehéz ügy — vakarta a fejét Ali. – Az ember segíteni akar a régi barátján, aztán kiderül, hogy tehetetlen. Marhákat tartani lehetne, de nincs hozzá pénz, ikrát talán lehetne eladni, de drága a só, meg ott a hatalmas adósság, amit követel a defterdár… Tehetetlen, gyönge öregember vagyok, aki csak szomorkodni, együttérezni tud veletek a nagy bajotokban. Már a magam ügyeit is el-elfelejtem… Ha télen, amikor fagy, küldenék néhány szekeret, meg tudjátok rakni friss hallal?

– Persze — kapott a szón az ifjú Jaksa —, csak léket vágunk a Hétölesen, és annyi halat veszünk ki, amennyi kell.

– Ez sem biztos üzlet — mondta Ali. – Ki ad pénzt halért? Ha mégis találnék rá piacot, ami szinte lehetetlen ezen a tájon, akkor tudtok adni halat… Csak kérdezem… Egyáltalán nem hiszek benne, de hátha… Ki tudja?… Ha túlélem a következő telet, mert a tél nagyon megkínozza a magamfajta fázós öregembert…

És ezen a körülményes, kerülgetős, sokbeszédű módon tartotta szóval őket még sokáig, meg-megcsillantva lehetőségeket, de rögtön el is vetve őket mint megvalósíthatatlant, reménytelent. Mert már a kereskedelem sem a régi, kiveszett a becsület a mai fiatalokból, mind csak gyorsan, rövid úton meggazdagodni akar, mit sem törődnek a tisztességgel, a korrektséggel, a megbízhatósággal. Becsapják a vevőt, de nem csak azt, még egymást is. Az ilyenfajta, becsületben megőszült öreg kalmároknak elmúlt a világa, már nem állják a versenyt. Búcsúzóul még fölrakatott a szekérderékba néhány kosár halat, csak nem döglenek meg Siklósig, pár gyékényfonatot, jó lesz majd abba a kis házba, ahová visszavonul, és abból a gyökérből is még egy kosárral, elfér, minek lazsáljanak a lovak… Az ifjú Jaksának, aki udvariasan fölsegítette a szekérre, még azt mondta:

– Szeretem a tehetséges embereket. Te sokra vihetted volna, ha nem ezek között nősz föl. De ki tudhatja? Neked ez a helyed, itt a szerencséd… Ha a defterdár időnap előtt agyon nem veret, akkor ebből a faluból csak csinálsz valamit… Majd én beszélek vele… Nagyon jó barátom… Az embereket meg télen fogd be! Csak tanulják meg a marhatartást! Szokják meg a paraszti életet! Hátha kinyílik a csipájuk! Majd télen küldök szekereket a halért, ahogy megbeszéltük. — Az utolsó mondatot már a távolodó szekérről kiáltotta vissza, és Jaksa értelmetlennek találta utánakiabálni a falu szeme és füle előtt, hogy ugyan mit is beszéltek meg?

Csak úgy forrt benne a düh: idejön ez a kicsike, fecsegő vénember, fortélyoskodik, okoskodik átlátszóan, ajándékokat és ígéreteket csal ki belőlük, miközben lenézi, megveti, semmibe veszi és becsapja őket. Ezt jól ideszervezte, nagyapám, készült benne a szó, most aztán meg vagyunk segítve!

Az öreg az asztalra borulva aludt. Kimeríthette a délután, gondolta Jaksa, s megrázta a vállát, hogy fölébressze. A gyenge érintésre az öreg lehanyatlott a lócáról. Halott volt.

Következik:

X.

Az eleve elrendelés

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ