2.

Ármi bácsi és Gergő beugrottak a patakba, lubickoltak, pancsoltak.
Pötyi otthon maradt. Lépett kettőt jobbra, lépett hármat balra a karimán, végül felemelte a szárnyait. Magasban tartotta másodpercekig, s kitátott csőréből keserves sóhajtás szakadt ki és indult a felhőtlen ég felé. Pötyi újra begubózott magányába, látszólag közömbösen figyelte az itató vizének tükrét.
Viola néni, aki nemcsak a galambászok, hanem – minden gyakorlatiasságának, gasztronómiai érdeklődésének ellentmondva – a galambok lelkét is jól ismerte, és férjéhez hasonlóan minden lacafacázás nélkül kimondta, ami éppen a szájára kívánkozott, ránézett.
– Viszket, madárkám? Miért magadat bámulod? Te is úgy akarsz járni, mint az a kótyagos agyú görög gyerek, az a Nárcisz vagy kifene? Szerezz magadnak egy nyalka legényt, aztán… Te is egyszer vagy fiatal!
Délután beszámolt a férjének.
– Kéne, kéne – vonta össze szemöldökét Ármin –, de melyikük? Királyi madár ez, finnyás úri fehérnép. Biztos, hogy tojó?
– Megismerem tán a magam fajtáját! – csattant fel Viola néni, és Birincsik kiérezte a hangjából azt a sértődöttséget, amely elől ajánlatos kitérni. Tegnapelőtt is így kezdődött
Megsimogatta felesége kendőjét. Hangja olyan volt, mint aki hízeleg, és akinek legalább két héttel előre jár az agya.
– Ha te mondod, akkor tojó! Ehhez te jobban értesz. Kibír szerinted két hetet a micsodája? A tied is kibírt, amikor katona voltam. Vagy nem?
Szerencséjére Viola néni nem hallotta meg a kérdést, mert kisietett a kapu elé, amikor meglátta, hogy Örzsi anyó közeledik.
Kiitta poharából a meglangyult fröccsöt, kisétált az udvarra. Galambjai köréje sereglettek, de ez most nem vidította fel az öreget. Belépett a dróttal körülhatárolt területre, amelynek közepén a Pötyi-lakékeskedett. A galambot abban a testtartásban találta, amit a felesége elmondott. Egy szót sem szólt, csak a fejét csóválta. Töprengett. Amikor elcsitult az unoka, a feleség, a szomszédok zaja, és a napot a hold, Kalózfalva foghíjas lámpasorainak világa és a tévék ablakaiból kiszüremlő fénye váltotta fel, Ármi bácsi is elment aludni.
Hajnalban a felesége rázta fel.
– Ármin! Ne horkoljon már! Hallgassa csak! Azt hiszem, magát keresik.
– Mi van? – az öreg felült az ágyban.
– Hé, galambozó! Jó reggelt kívánok, az anyád oltáron függő, Heródiás hétszentségit!
– Ki a fene vagy? Mit akarsz?
– Fia apámnak, a világbíró Pöthihumba királynak. Jöttem nézni madárkám!
– Az apád úristenét! Ezért ébresztettél fel?
– Pontosan.
Amíg Birincsik felöltözik, megissza kupica pálinkáját és kiballag a ház elé, lássuk, hogy megy a sora az ifjú fekete hercegnek itt, a messzi idegenben. Egyelőre esze ágában sem volt a szeretett apjában megtestesülő népe óhajának eleget tenni, kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy kiművelt emberfő legyen. A szegedi Béke tanszéken nem politológiát tanult, a „ló farában” nem anatómiát, a Búzában nem gabonatermesztést. A Kék golyóbansem az első mozgatót kereste, nem a newtoni fizikát szívta magába, és a Sárkánytsem azért látogatta oly sűrűn, hogy a néprajzról, a kínai ősvallásról, a meseelméletről szerzett ismereteit bővítse. Az éjszakai életben teljesen megfeledkezett arról is, hogy az apja már kiválasztotta neki a jövendőbelijét. Most egy szőke hajú lányt mutatott be Ármi bácsinak. Látva az öreg kikerekedő szemét, hozzátette:
– Éva tolmács. Hiába, hogy lenni bennem jó nyelvérzék, tudok angolozni, franciázni…
A lány felnevetett.
– Imi igazat mond.
– Milyen Imi?
– Ő. Ki tudná kimondani azokat az idióta néger neveket? Én Iminek nevezem, Jutka Palinak hívta, az a vörös ribanc meg Boldinak. Mindegyikre hallgat. Mostanában egyébként mindenki Iminek szólítja – mondta büszkén.
– Éva segít nekem magyarózni.
A kis szőke kacagni kezdett és megborzolta a fekete, gyapjas üstököt, megpuszilta a vörös, húsos ajkakat, a barna füleket.
– Gyerünk, fiam! Megmutatom a galambodat, Pötyit.
– Miért? Ő van fiú?
– Nem. Ez van neve.
– Én lenni magammal vele kertben! Galambozó, te vigyázol addig erre! – a herceg a lányra mutatott és elindult.
Nagy volt Pötyi öröme. Befészkelte magát a herceg karjaiba, és mint a doromboló macska, búgott, turbékolt. Az ifjú néger csókolgatta, simogatta kedvencét. Varázsszavakat mormolt neki anyanyelvén, de magyarul becézte, dicsérte: – Jól meg vagy nőve, megnőstényesedtél a régen, amikor nem láttak a szemeim. – A galamb teste megrezzent, majd megmerevedett. Abbahagyta a turbékolást is. A herceg cigaretta után kotorászott a zsebében, mégis észrevette a madár viselkedésének megváltozását.
– Tapogattam az elevent benned?
Pötyi szorosabban odahúzódott a herceghez és fátyolos szemet vetett rá.
– Ne totojázzál, vegyél inkább példát rám. Rólam. Csak egyszer van lenni fiatal mindenki! Te is meg én is!
Pötyi szemében vörös színű fény villant. Hogy ez mit jelentett, csak a legtapasztaltabb galambászok tudják. Például Ármi bácsi. Két héttel később felvitte őt Budapestre, az Országos Galambkiállításra. Nem éremszerző célzattal. Pötyi pillanatok alatt felismerte a kalickában feszengő hímet és már lépett is tovább a következő ketrec elé. Ott hosszasan elmélázott raboskodó sorstársát figyelve, de onnan is továbbment. A tojók előtt meg sem állt. Ideiglenes gazdája csalódottan látta, hogy a hímek között sem talált magának valót.
– A fene essen bele abba a kényes begyedbe, hát milyen kancsi kell neked? – Gondolkodás után döntött. – Van még időnk a vonatindulásig, gyerünk az Állatkertbe!
Pötyi nem félt az oroszlánoktól, sem az elefántoktól, sem a kafferbivalyoktól, sőt még a vízilovaktól sem, de riadtan pislogott Ármi bácsi mögé bújva a karvalyokra, a vércsékre, a keselyűkre, sőt a baglyokra is. Egész testében reszketett, vércukor szintje megemelkedett, tollai felborzolódtak. Elfordította a fejét.
Ekkor meglátta Őt.

(Folytatjuk)