Kabós Éva versei
Szeptemberben
Már hullnak a levelek…
Most voltak alig-zöldek,
ázottan kapaszkodók –
döngette szél az águk
és ereiken
az árvízet-hozó végtelen
esôcsepp futott…
Erdélyi falevelek, – –
lehullnak sárga-holtan, –
akartak élni ôk is
többet és boldogabban, –
kapaszkodtak, hogy
a rémes zivatarban
is maradjanak:
Társaink voltak és aszottan-hulltan,
velünk vannak az ôsz -avarban…
998.
Rég volt
Rég volt, még szôke voltam és reménykedô,
álmaim voltak, mind elérhetô:
Párizst akartam látni és az Óceánt,…
ha majd nem hull a bomba reánk…
De akkor a félig-csendben,
félig-békében, gond volt a tanyán,
– a kék virágok surolták ruhám,
s ha én voltam kékben,
a mezôn margitvirágok
álltak hófehérben, –
a természet szereti a harmóniát –,
virágok, gondok között jártam a tanyát, –
és még nem láttam Párizst, sem az Óceánt…
Aztán felsôbb, szigorú rendeletre
jutottam én is – Párizs helyett –,
egy építôtelepre, –
akkor a ruhám kô porozta, tépte,
de szívemben még mindig álmok vertek félre:
„majd egyszer”, „azután”, –
de szép lehet az Óceán!
„Egyszer, azután” minden szabad lett, –
de közben az élet eltelt, –
s hiába lett határ és út szabad,
az évek halmaza nem bír már álmokat…
Most egyedül és fázva, ablakomon át
nézem az elsárguló, szeptemberi fát, –
a természet szereti a harmóniát, – –
de én nem látom már soha Párizst,
sem az Óceánt…
998.
Honnan vegyek?
Honnan rántsak, honnan vegyek
tompult agyamba színeket?
Csak úgy írjak le szavakat,
irigyen sárgát,
vágyó pirosat?
Hisz az nem lenne más,
csak képzavar, –
öregen az új és modern,
mi semmit sem takar…
Az uccán néha még
megállít idegen:
„Mikor jön verse? Szeretem,
mert érteni lehet!”
A visszajelzések
nem érdemelnek képzavart, – –
hiszen, ha nem oson felém
már újabb gondolat, –
mosogatni, vagy mosni kell,
és eltelik a nap…
(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 42. sz.)
Pusztai Péter rajza