Utazás

A kalauznak fényesre koptatott, csattogó-kattogó lyukasztószerszáma volt, pörgette, zsonglőrködött vele, a kisebb állomásokon csak belefújt az egyik szárába, s éles füttyel megadta a jelet az indulásra, és a kartonpapír jegyeken szabályos kerek lyukakat vágott. – Nem akarod kipróbálni? – nyújtotta a kisfiú felé, aki szabályosan megrettent. A hatalmas embernek ugyanis hiányzott az egyik ujjperce, és a kisfiú biztosan sejtette, hogy a csonkaság meg a csillogó-villogó szerszám között rejtélyes kapcsolat van. A dolgokról rendre kiderül, hogy veszélyeket rejtenek, a szelíd házőrző, a Pajtás kutya, okos öreg állat, egyszer belekapott a kezébe, anyja elmagyarázta, hogy amikor eszik, akkor még megsimogatni sem szabad, a kés alattomos váratlansággal beleszalad az ember húsába, nem is fáj, csak utána nagyon, a kedves sekély patak a ház mögött rohanó áradattá válik eső után, kinn álltak a szomszédokkal, figyelték, nem lép-e ki a medréből, mert akkor be kell avatkozni, s akkor hozott a víz egy döglött disznót. A csalán, a darázs, a lépcső, a tövis, az ártatlannak tűnő hosszú fűszál mind sebeket, fájdalmat oszt.
A hajnali kelés után egykettőre elmúlt az álmos bódulat, az állomáson már csodálattal vegyes iszonyattal bámulta a gőzöst, a feketearcú embereket, akik ezt a hatalmas monstrumot irányítják, uralják. A kalauz is ismerős volt, s mindig megkérdezte a kisfiút, hová utaznak, a válasz rendre ismétlődött, aztán el kellett sorolni, hogy mi mindenen kell utazni, amíg eljutnak az apuhoz. Először busszal, aztán villamossal, azután vonattal, és legutoljára lábbusszal. Ennél a pontnál az utazóközönség hangosan derült, és dicsérték a kisfiú okosságát. Az anya büszke volt, a félénk kisfiú csak mellé volt hajlandó leülni, szorosan odabújt testéhez, és ebből a fedezékből bátran beszélgetett, kérdezgetett, koránál sokkal értelmesebbnek, érettebbnek látszott. De tele volt rettegéssel, félelemmel, óvatossággal. Egyszer kivitte anyja a vécére, a kisfiú meglátta a nyíláson át az alattuk rohanó vasúti pályát, s közel sem mert lépni a csészéhez. Kínlódott még egy fél órát, hogy be ne pisiljen. Apja szerint nem igazán életrevaló, ő egy focizó, fáramászó, fékezhetetlen gézengúzt jobban tudna szeretni, anyja szerint majd kinövi. A feltételek nélküli szeretet csak az anyuból árad biztonságot adón.
A vokányi állomáson mindig van ismerős, pár szót váltanak, amíg az anyu összetekeri a kendőjét hurkába, koszorút formál belőle, a feje tetejére igazítja, s valaki fölsegíti a fejére a nehéz kosarat. Pécsett inkább kézben viszi egyik járműről a másikra, udvariasak, segítőkészek a városi emberek, mindig akad valaki, aki fölcipeli a kocsiba vagy lesegíti, miközben a gyereket is le kell emelni a magas lépcsőről. Anya tele van aggodalommal, hogy vajon a nagylány fölkel-e a vekker csöngésére, odaér-e idejében az iskolába, és rendesen megtanulták-e együtt tegnap este a leckét. A nagylánnyal naponta tanulni kell, sorra veszik a tantárgyakat, különben nagy bajok lennének az iskolában. A kisfiúnak jó az esze, talán majd sikeresebb lesz a tanulásban. Megvették neki a Sicc mesekönyvet, s néhány olvasás után kívülről fújja az egészet.
Hajnalban, szinte még sötétben indultak, most reggeledik, fogni kell az anyu kezét, aki nemigen tud rápillantani, mereven, egyenesen tartja a fejét, csak a szeme sarkából tud kancsalítva lefelé nézni. Poros hegyi földúton mennek, fölfelé kapaszkodnak. Kicsit sajnálja a kisfiút, akinek mindez természetes, ilyen körülményekbe született, ez van. A normális családi élet, az együttélő, összetartozó emberek idilli együttléte ritka pillanat náluk. Talán ezért is félénk és magábazárkózó a gyerek, mert a család kellene normálisan működjön körülötte, hogy megbarátkozzon a külvilággal. Fárad a gyermek a kapaszkodásban fölfelé, amikor halihó hangzik messziről, a hegyek visszadobják a hangot. Az apu elébükjön, már látja őket, és harsány hangját kieresztve jelez. Az apu hatalmas, erős, félelmetes. Csak fölkapja és a nyakába ülteti a fáradt kisfiút. Néhány szót váltanak a feleségével, aztán következik a játék. Az apa kérdez, a kisfiú válaszol. Ha van tizenegy diód, és megeszel belőle kettőt, hány marad? Kilenc. És ha még ötöt? Akkor négy. És ha még adok neked kétszer három diót? Kicsit lassabban jön a válasz, de megszületik, hogy tíz. Némi furcsállkodással, de élvezi az apa, hogy a négyéves gyermeknek megy a tízesátlépés, sőt a szorzás és az osztás alapjait is játszva elsajátítja. A játék szabályaihoz tartozik, hogy egy ponton a kisfiú kijelenti, ő most már jóllakott, egy diót sem tudna megenni. És nem számol tovább.
A földpadlós présházban az apu ágya még meleg, belefektetik a kisfiút, aki most pótolja a megkurtított éjszakai álmot. Délben kel, az ebédet csak turkálja, alig néhány ételt hajlandó megenni. Az apu világa, mint ő is, félelmetes. Hatalmas bikák bőgnek az istállóban, az apu csak úgy bemegy közéjük a vödör vízzel, megtermett farkaskutya feszíti a láncot, és a kapált szőlősorok után közvetlenül kezdődik a rejtelmes, homályos erdő. Az apu egyszer még egy rókát is agyonszúrt a vasvillával, amelyik bemerészkedett a baromfik közé. Együtt mennek kaszálni, a méteres sásszerű fűnek pengeéles vágása van. Egy ponyvára gyűjti az apa a lekaszált füvet, a ponyva széleiben lyukakba fűzött kötél, ezzel hatalmas batyuvá rántja össze a kaszálékot. Ezt a vállára kapja, a kisfiú is nagyot hórukkol és nyög segítségképpen.
A délután közepén indulni kell hazafelé. Az állomásig lefelé vezet az út, aztán ugyanazok a járművek fordított sorrendben, esteledik, mire hazaérnek, mindketten nagyon fáradtak.
Ismerős-idegen emberek jönnek, valószínűleg családtalanok, mert nem elviszik a bort, hanem itt szeretik meginni a maguk három-négy poharát, közben elbeszélgetve. A nagylány biflázza a leckéjét a konyhaasztal egyik végén, a vendégek iszogatnak, beszélgetnek, anyu vacsorát főz, a kisfiú ül a fásládán a tűzhely mellett, időnként bedob a spórba néhány fadarabot. Ő tüzel. Nagyon szereti a tüzet. A vendégek sokszor nem érzik meg, hogy menniük kellene, az éjszakába belenyúlik beszélgetésük.
A kisfiú bemegy a szobába, bekapcsolja a rádiót, a zöld macskaszem a szekrény nagyságú masinán lassan kinyílik, mint egy barátságos élőlény néz a kisfiúra, az esti mesét mindig meghallgatja.
A hosszú nap vége a hálószobában. A kettős házastársi ágyban anya alszik és a nagylány, a kisfiú rácsos gyermekágyban. Az éjjelilámpa fényénél még zajlik a kikérdezés, Európa fővárosai, a memoriter vers vagy a kommunista eszme mártírjai, kérdés-felelet, kérdés-csönd, amíg nem megy vagy nagyon el nem fáradnak. Ebben a feszült, ingerült légkörben csak megnyomja az ember a szemhéját, és mindenféle színes káprázatok jelennek meg. Isten közel van. Még imádkozni kell, valamikor régen úgy tanulta meg, hogy anyu előremondta, ő utána. Most már egyedül eldarálja. Magyarul a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet. A nagymamánál ezt németül szokta, egyiket sem érti, csak mondja. A nagymamától tanult egyet, Ich bin klein kezdetűt, azt érti.

(Folytatjuk)