(Puzzle-darabok életemből)

Elkezdődhet az igazi tanulás, az életre való nevelés a 7-es iskolában. Nem szabadon választott tanintézet volt, hanem ügyesen, ki melyik körzethez tartozik, szépen, egyformán, a kommunista elveknek megfelelő, s mégis érdekes, a szomszéd házból a gyermekek már a leánylicibe meg a Bolyaiba járhattak, hogy miért, máig titok, de mi betartottuk a törvényeket. Szerencsémre a legjobb pedagógusként híressé vált Albert Sándor tanító bácsihoz kerültem vagy harmincadmagammal. Írni, olvasni, számolni úgy- ahogy már tudtam, mert Mikit és Pistát, akik előttem jártak, utánozgattam tanulásukkor, így csak az egyenesen, hátratett kezekkel való ülést s a „nembeszélszhanemkérdeztek”-et kellett sürgősen megtanulnom. A Miatyánkkal kezdtük a napot, a padok mellett vigyázzállásban, majd délben az Internacionálét énekeltük, később reggelre bejött a román himnusz is, de a Miatyánk maradt, igaz, most már csak halkan, hogy ne hallják meg a folyosón. Becsületére legyen mondva Albert Sándor bácsinak, elhintette a passzív ellenállás magvait, a tradíciók tiszteletét és művelését (minden nyomás és fenyegetés ellenére az osztályban karácsonyfa állt, és megajándékoztuk egymást magunk készítette apróságokkal). Sztálinszerű fej (de csak kívül), zömök alkat. Korrekt, tiszta ruha, ragyogó, mindig tiszta cipő. Ez könnyű volt, mert ott lakott a második emeleten feleségével és három gyermekével (Sándor, Cecilia és Levente), valami szertartályt/osztályt alakítottak át lakássá s így nem kellett az utcára mennie a munkahelyéig. Furfangos székely volta mindig megtalálta az utat/módot a sok tilalomfa között, hogy magyarnak neveljen bennünket. Soha nem felejtem el, egyik évben friss, havas, hideg reggelen, rajtam és Cs. Zoltin volt a sor fát vinni (ez volt akkor a mi ajándékunk is egyben a közösségnek), és alighogy kiértünk a Rákóczi-hegyre, jól látszott, hogy egy kóbor kuvasz lesunyt fejjel szimatol és vár (rengeteg volt a kóbor kutya, a sintérek nem győzték begyűjteni), megijedtünk s vissza a Palás közhöz, s kétszer olyan hosszú úton rángattuk az enyves-szúrós fenyőfát az iskoláig. Napokig ragadós maradt a tenyerünk a gyantától, súroltuk, majdnem véresre is homokkal, de a fenyőgyanta ellen nem volt orvosság. Albert Sándor tanító bácsi a szép- és helyesírást meg a számtant tanította különös elhivatottsággal, és ez a harmadik lett meghatározója életemnek. A szépírással, hogy a második osztályra kivettek a 7-esből, és a Papiu Ilarian román osztályába írattak (a jövőmért való aggódás, és az akkor pont állás nélküli pszichéje édesapámnak vezetett ehhez a döntéshez) és a helyesírással a most már közel 30 évi svájci lét, meg a számítógép idegen billentyűzete miatt végleg hadilábra kerültem. Ki törődött akkor az egyetlen magyar gyermek szépírásával a román osztályban? A Papiu a fellegvára a vásárhelyi románságnak, szemtelenség volt oda járni magyar gyermek létemre. Érdekes módon az osztálytársaknál nem voltam sem jobb, sem rosszabb tanuló, annak ellenére, hogy idegen nyelven ment minden, a játékokba bevettek, de húzó szerepeket nem kaptam, egy kivétellel, amikor az egyik kedvenc foglalkozásunknak a szenvedő alanya vette a fáradtságot, és feljött az osztályba, majd az igazgatóságra sérelmét gyógyítani. A nagyszünetben vissza lehetett lógni a folyosóról vagy udvarról az osztályba és a második emeletről kitűnően köpködni a járdán arra tévedő felnőtteket. Sajnos, a szekus bácsi nem elégedett meg azzal, hogy káromkodjon, és fenyegetően öklét rázza felénk. Feljött és követelte a bűnös kiadását, és itt már nem szolidarizáltak velem a „barátok“, egyöntetűen mutattak rám (pedig azelőtt számtalan csínytevésnél a kötelező hallgatás volt a szabály), s le az igazgatóhoz, s csak Lupsa bácsi (édesapám römipartnere, magyarul tökéletesen beszélő történelemtanár) közbelépése mentett meg a kicsapástól, de a 3-ik osztályba már újra a 7-es iskolába írattak. Az írásom végleg olvashatatlanná vált, dolgozataimat fel kellett olvasnom, mert otthon képtelenek voltak kijavítani s osztályozni a tanáraim.Sajnos, mire iskolába kerültünk, a doftánai főfőfőfiskola már csak mint emlék volt meg, nem a nép akarata pusztította el a román Bastille-t, hanem a földrengés, és valahogy nem is igyekeztek az elvtársak menteni, nem kellett tárgyi bizonyíték a legendákhoz. A doftánai börtön falain kopogtatással (egyféle morse) tanult meg az ifjú Gheorghe Gherghiu Dej írni, olvasni, s tanulta meg a kommunista elveket (olyan sok nem volt, le lehetett kopogni),a szociológiát, az államvezetés minden furfangját. Diplomát csak később adtak egymásnak. Akkoriban ilyen vagy ehhez hasonló végzettségek kellettek a legmagasabb politikai vagy vezető tisztségek betöltéséhez, s így mi szürke, már a boldog aranykorban született és felnőtt ifjak nulla eséllyel vehettük célba a magas hivatásokat. Ma is megborzongok, hogy honnan vették a bátorságot, nem is bátorságot, hanem meggyőződést egyes tanáraink, hogy mint istenek, önmaguk képére akartak átgyúrni minden diákot és ezt aztán minden erővel. K. Zoltán a legkegyetlenebb vallató módszereivel. Levitt a szertárba, füzetlapból hamutartót sodort, rágyújtott (te ott álltál előtte, sejtelmed sem volt, hogy miért, már bevallottad magadnak az osztály minden bűnét) addig szívta a cigarettát, míg a hamuhenger hosszabb volt a csikknél, majd magától beleesett a papírzacskóba, s még mindig egy szót sem szólt. Rövid, erős, csattanó pofon, na hogy is volt, ki mit mondott? Igen, ekkor ölték belénk, nem az számít, amit teszel, mit hiszel, inkább hogy mit mondasz, hisz hány embert elvitt az ezt-azt mondta rossz helyen, rosszkor. Megkezdődött az általános skizofrénia, egyet mondtunk otthon és egészen mást az iskolában, vagy később munkahelyünkön, és mindenki tudta mindenkiről, hogy amit most mond, a falaknak szól, vagy hárman vagyunk vigyázni. Persze hogy haladt a pedagógia, még a makarenkói pofon is lassan tiltott lett, de mindig voltak találékony tanáraink, mint K. J. tanár elvtárs, ki a pajeszhúzás világbajnoka lehetett volna, ha ebből a komoly erőt és ügyességet kívánó sportból is szerveznek versenyt. Úgy tudta megcsavarni és meghúzni, hogy a bőr elvált a fejedtől, de nyoma nem maradt, s mindezt melléd settenkedve, amikor te éppen mással voltál elfoglalva és nem rá figyeltél, a meglepetés ereje még fokozta a fájdalmat, s mindezt miért, a cél az egyéniség letörése volt. Az új rendszernek nem kellettek az önállóan gondolkodni tudó, vállalkozókedvű egyének, belőlünk már az iskoláskorban megpróbálták kiölni még a csíráit is, a felnőttekből pedig rendkívül ügyesen átgondolt és alkalmazott módszerrel szelektálták és irtották ki az ilyen hajlamú múlt rendszeri csökevényeket. Egyszerre szabad lett magán- vendéglőt, üzletet stb. nyitni, s volt is rá vállalkozó, ők még tudták, hogyan kell minőségi munkát vagy szolgáltatást nyújtani. Egy két év alatt meg is szedték magukat, s először óvó- és védőpénzeket kellett fizetniük az állami ellenőrző szerveknek, azután villámgyorsan csukatták be kis vállalataikat, s aztán eltűntek a történelem süllyesztőjénél rosszabb Duna-csatorna büntetőtáboraiban. Szerencsére az iskolának megvoltak még azok a tanárai/nevelői is, akik megtalálták a módját, minden terror ellenére, hogy az élethez tényleg hasznos alapelemeket megkaphassuk. Nekem a Bolyaiban, a számtan/fizika tanáraim, a magyartanárnők, a kezdet kezdetén pedig a földrajz/történelem oktatói voltak. De amikor a történelem és még a fizikai földrajz gyökeres átírása is megkezdődött, elbizonytalanodtak, édesanyám, aki egyike volt a legjobb s talán legszeretettebb tanerőknek, félig nevetve, félig szomorúan mondta, hogy már a Kárpátok sem az, amit a Mariánumban Tulogdy bácsitól tanult. S persze Kiss Géza pedellus, aki valósággal belopta magát az osztályokba egy- egy lyukasórán helyettesíteni, viselkedni tanított, enni, levelet írni, lányt kísérni, minden olyasmit, amivel aztán ténylegesen találkoztunk nap mint nap, de ez már valahol a bűntény határán, a szürkezónában mozgott. Kiss Géza bácsi közismert alakja volt nemcsak a Bolyainak, hanem egész Vásárhelynek őt már sokan méltatták írásban és szóban s így nem hiánypótló az én szerény emlékeimet is idesorolni. Tény, hogy mind a mai napig az őáltal elmondott és magaménak tett szabályoknak köszönhetően, ha sorsom bármilyen előkelő társaságba vagy helyre vezetett, nem hozott zavarba a csillogó evőeszközök sokasága és rendeltetése. Fiaim, mindig kívülről befelé és fentről lefelé, ahogy a fogásokat felszolgálják, abban a sorrendben, és ha valamit még sem tudnál, hát várd ki, míg a melletted levő elkezdi, s utánozd. Ilyen és ehhez hasonló receptekkel fegyverzett fel bennünket az „életre”, amire az iskolának már sem ideje sem ereje nem volt.

Hogy Márika is iskolás lett, izgalmassá vált otthon a tanulás. A nagyelőszoba hatalmas asztala egy-egy oldalát kapta mindegyikünk a házi feladatok elkészítésére, tanulásra. Pista, Miki, Márika meg én, ültünk egymással szemben, s a tintásüveg körbejárt, úgy mártogattuk a tollat s írtunk egy- egy sort, míg újra hozzánk került, remekül működött a rendszer, míg Mikire rá nem jött, hogy nem nekem csúsztatja tovább, hanem Pistának dobja, s akkor elkezdődött és állandósult mindennapra a cirkuszi mutatvány. Pista, dobom az üveget, Miki ne dobd, mert nem fogom ki, ez ismétlődött tízszer vagy még többször, aztán csak repült az üveg, és Pista kifogta, mártott és adta tovább, míg egyszer, ma sem hiszem, hogy nem akarta volna kifogni, de úgy gondolom, tele volt az üveg és kiloccsant a kész házi feladatára. Egy óriási paca, ekkor tört ki az első tömegverekedés. Nem ütöttük egymást, hacsak a kalimpálás véletlenül nem érte el a másik valamelyik testrészét (arcot soha), a cél az volt, hogy lefogni, leszorítani és ordítozni, csinálsz még ilyent, kérj bocsánatot, mondd ki, hogy hülye vagy. Kár inkább a bútorokban esett, rendszeresen nekicsapódtunk a fogasnak, ahol a télikabátok várták a hideget s kapaszkodásunk következményeként ilyenkor lettek akasztómentesek, édesapám legnagyobb bosszúságára mert nem csak hogy kipúposodott a kabátja a gallér alatt, hanem az iskolában vállfa nem lévén, mindig az övé esett a petróleummal frissen felmosott, súrolt padlóra. Néha leszakadt a fogas is, de ezt a vinklivasas módszer aztán kizárta, így csak minden felborult, a fiúkat kivéve, akiket Márika néha összekarmolt, kirívó jelek nélkül vártuk az esti verést. Nem voltak ezek olyan igazi verekedések, inkább kakaskodás, féltünk is egymástól, meg talán féltettük is egymást. Az udvaron felállított nyújtó, ahol különösen Pista már félkézzel is többször fel tudta húzni magát, (de mi sem maradtunk le, Mikivel az óriás kelepforgásig vittük a gyakorlatokban) na meg a hétkilós dobógolyó, ez a szabályos atlétikaversenyen is használt tárgy hogy került hozzánk, nem tudom, megtették hatásukat és véznaságunk ellenére kemény kézszorításokra is képesek voltunk. A nyújtót azért építette édesapám, mert Miki megállapította, hogy rajta kívül mind torzszülöttek vagyunk, Pistán nem tudom, mit kifogásolt,de én mint tyúkmellű s Márika mint púpos szerepeltünk a becézéseiben. Márika, hogy hamar nőtt, s hogy társai közül ne lógjon ki, felvett egy előrehajló hibás testtartást, édesapám már valami hámokon is gondolkozott, amivel az egyenes állásra-járásra kényszerítse. Az én tyúkmellem a kézilabdázással vagy a növéssel, mint a Márika púpja, eltűnt.