3.

Az idegen galamb (Ő) félszegen pislogott az egyre epekedőbb pillantásokat látva.
– Hogy hívják a madaradat, öcsém? – szólította meg Ármi bácsi a pipáját tömő férfit, akiben a tulajdonost sejtette.
– Bubicának.
– A franc essen beléje, ez is nőstény! – Amíg a másik a pipájával bajlódott, Ármi bácsi villámló szemekkel sziszegte Pötyinek: – Miféle nőstény vagy te? A kiállításon tojtál a tojókra, most meg… Vagy a vénasszony vert át? No, várjon csak! Ha hazamegyek…
A férfi meghallotta az utolsó szavakat.
– Miért bántaná azt az áldott jó asszonyt?
– Azt állította, hogy ez a mondén tojó. És látod? A te Bubicád körül legyeskedik!
– Hogyha tojó, akkor így van rendjében! Tudja, bátyám, csak én hívom így, a rendes neve Belzebub.
– Mint az ördögé?
– Asziszem.
– Akkor jó! Isten nem merte asszonyokra bízni az ördögséget, nehogy valami nagy bajt csináljanak. – A galambokra nézett. – Kezdenek összemelegedni. Öcsém, a te ördögfajzatod tetszik az én Pötyimnek. Mit szólsz te ehhez?
Misurda Ábris (akit szava járása miatt szokták Ferkónak, Fecónak is nevezni, utalva az egykor Assisiben tevékenykedő kollégájára) csuklani és köhögni kezdett, következésképp nem szólt semmit, csak egy kicsit elhúzódott Ármi bácsitól, s szavait azzal magyarázta, hogy az öreg biztosan többet ivott a kelleténél. Ármi bá’ fürge agya gyorsan kapcsolt. Tulajdonosa felnevetett.
– Á, szóval azt hitted, hogy… Tudd meg hát… – És miközben ütögette galambász társa hátát, elmesélte neki Pötyi históriáját. Az öregekre jellemző komótossággal, a szavait alaposan megrágva beszélt, így van időnk megtudni egy s mást Belzebubról, aki mostanában nem érezte magát még nőnek sem.
A zavarok tavaly őszelőn kezdődtek a lelkében, amikor egy bágyadt délután felnézett az égre. Vadludak V-jét látta. Lejjebb hajtotta fiatal fejét: a villanydrótokon izgatottan csivitelő fecskéket látott. Másnap üresen feszültek a huzalok. És harmad-, negyed-, ötöd-, sőt hetednap is. Ennyi ideig csak a postagalambok szoktak odalenni! Nem voltak fecskék egészen tavaszig. Akkor megjöttek (egy nyugalmazott postagalambtól megtudta, hogy Afrikából), és Belzebub úgy érezte – lenézés, fitymálás volt a tekintetükben, amikor ránéztek. Ő mondain volt, nem tudott repülni.
Belzebub kedélyének másik oka a tojókkal kapcsolatos. A három, Taganrogból elszármazott galamblány, Tatjana, Maruszja és Olga csak a délceg, szédítően keringőző, jó dumájú hímek társaságát kedvelte, ő pedig hölgyek jelenlétében mindig zavarban volt, hebegett-habogott vagy szemlesütve hallgatott. Így járt nagy szerelmével – a gazdája Böbének hívta –, akit bámult szívdobogva, de csak állt, mint akinek földbe gyökerezett volna a lába, még jó, hogy lombot nem hajtott, mint a fák. Úgy nézte a pár galamblépésnyire magokat csipegető szerelme tárgyát, mint Odüsszeusz nézhetett Trója hamvai fölött a távoli Ithaka felé. Könnyak gyűltek a szemébe, amikor Böbe egy vörös tollú gavallérral bevonult a szomszédos odúba. Ha ember lett volna, biztosan azt gondolja, hogy ez az inferno.
Ábrisnak feltűnt, hogy madara nem eszik, nem iszik, csak búslakodik már napok óta.
– Asziszem, nem stimmel nálad valami. – Hiába volt minden kérdés, kérlelés. Ábris töprengett, tépelődött, aztán, midőn úgy gondolta, hogy megtalálta a magyarázatot galambja viselkedésének okáról, felvitte Belzebubot Pestre, az Állatkertbe. Átverekedték magukat az agresszív zsibárusok, fecsegő hülyék tömegén, s már ott is voltak az emuk és a struccok szálláshelyén. A szállás most nem szó szerint értendő.
– Látod őket, koma? Ezek se tudnak repülni, mégse viselkednek olyan gyalázatosan, mint te! Legalábbis asziszem. – Egy kisfiú felemelte gömbnyalókáját, hogy odadobja az egyik madárnak, de az anyja rárivallt, ezért egy jókora követ hajított be, mire a struccok, az emuk őrült vágtába kezdtek. Belzebub – aki legfeljebb csak totyogásra volt képes – lehorgasztotta a fejét.
– Hülyegyerek! – förmedt rá a kacagó kisfiúra Ábris. Az édesanya a galambászra öltötte a nyelvét és megsimogatta egyetlenje okos fejét.
Belzebub bánata a pingvinek látványára sem olvadt fel, akiket Misurda szintén megmutatott neki. Kicsit megborzongott, de magába roskadva nézett ide és oda, csak a gazdájára nem. Komplexusa akkor tetőzött, amikor meglátta a fácánok, a pávák farkát. Búskomoran baktatott tovább Ábris mellett. A karvalyok, vércsék, keselyűk, baglyok lakótere előtt találkoztak Pötyiékkel. Ott megálltak, mert Ábris pipára akart gyújtani.
– Asziszem, isten az én Bubicámat a maga galambja számára teremtette! – kiáltott fel a huncut Misurda, és elbeszélte madaráról mindannak körülbelül az ellenkezőjét, amit én – mindenféle érdek nélkül – elmondtam. – Nem hiába hívják – fejezte be Berentei Bagzó Belzebubnak! Nem hiszi?
Már miért hitte volna negyvenévi tapasztalatával Ármi bácsi? Mosolygott magában, és hogy a galambok ne hallják, közelebb hajolt Ábrishoz. Suttogott.
– A te Bubicád ugyanúgy szűz, mint az én afrikás madárkám! A felét se éri annak, amennyit a szavaidból összeszámoltam. Nem, ne merj nekem hazudni! – Ábris pirosló arccal megint a pipáját kezdte babrálni. – Lásd, hogy kivel van dolgod, elfogadom a galambodat, és ha lesznek fiókák, neked is adok vagy kettőt. Egy szót se! Lenne szíved elválasztani őket egymástól? Gyerünk, igyuk meg az áldomást! Egy kört én fizetek.

(Folytatjuk)