…Száz esztendős a nagymamám. 1998-ban halt meg, de amíg én élek, addig ő is él valamiképpen.

Kegyetlen, jó humorú, erős asszony volt, s engem is erre nevelt, vagy inkább belém is belémsugározta mindezt. Nem biztos, hogy kegyetlen vagyok, mint ahogy ő is csak szeretett volna annak látszani; nem biztos, hogy erős vagyok, de igyekszem megtenni, amit megtehetek.

És megbízható vagyok, mint ő, pedig olykor már a tököm tele van minden megbízhatóságommal. (Nem rendült meg egy tököm tele vantól.) És persze hiú, amit ő is követelt tőlem, bár persze volt kitől követelnie.

Két világháborút élt át, és még mindig tudott nevetni, ha szkeptikusan is, de jókedvvel. „Ülj le már a makkfalvádra!”, kiáltotta egyszer (édesapám ott született, az egy k-s Makfalván.)

Mit mondhatnék neki egy ennyire kerek születésnapon? „Drága nagyi, ne haragudj. Nem úgy értettem.” De hát ez sem lenne igaz, mert azért van, amit úgy értettem, igenis éppen úgy.

Talán ez a szeretet, hogy volt, amit úgy értettünk, még ha nem is úgy, a másik pedig szavak nélkül is megérti, mi az, amit bánunk. Hiszen ő is szeret.

(Forrás: A jódeménység foka)

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2012. július 13. 19:57

   az utolsó mondat a szeretetről…
   igen, szép

2. Demény Péter:
   2012. július 14. 12:49

   Köszönöm szépen, Rozália.