Kétségek

Az emlékezet legalsó, kövületszerű rétegében összeolvad az idő nyomása alatt a megőrzött és a mások által sokszor elmesélt. Az egészet értelmező felnőtt ráció elemzőkészséggel bontja rétegekre, a későbbi sors vagy világnézet állandó, személyiséget meghatározó alapvonásait keresi meg benne. Lehet tragikus, értelmetlen, kiszolgáltatott állapotnak ábrázolni az eszmélkedés esztendeit, és lehet felelőtlenül boldog, virágos rét a gyermekkor. Az értelmezés alakít, erős motívumokat rendel ösztönös cselekedetek mellé. Önértelmezés. Úgy gondoljuk, hogy a megfontolásoktól és mérlegelésektől mentes, romlatlan időszak föltárja őszinte lényegünket.
A szülők szempontjából nagyon fura gyermek lehettem. Apu vad, férfias, sportközpontú, hangos eszményeihez egy kéltbalkezes, ügyetlen, félénk, soványka figura, akihez óvatosan kell nyúlni. Példázatként ezerszer hallottam a baráti család fiúgyermekéről, aki már hároméves korában labdává gyúrta az újságot, és kapura lőtt a lakás minden ajtójára. Én a rengeteg eszem ellenére éhen fogok halni. Mert okos vagyok. Ezt máig nem értem. A tekintély és az ész olyannyira össze van keveredve az emberi ítélkezésben, hogy sosem tudok kiigazodni az éppen zajló ütközetekben, a racionális észhasználat meg a szelektív memória az iskolában hasznos volt, az emberekhez egyszer sem adott kulcsot. Sosem éreztem úgy, hogy valami adományt kaptam, különleges képességem volna, inkább a hiánya természetellenes sokakban.
Apu büszkélkedni, hivalkodni, dicsekedni szeretett. Anyám a rászakadt sok gond között kapott a személyemben egy hátramozdító segítséget. Szerelmes követelőzéssel szükségem volt az állandó közelségére, a szőlősorba utána mentem, hogy kezem hátával megsimogassam az arcát. Simázásnak mondtam, mert nem tudtam betelni arca simaságának megérintésével.
Óvodába is beadtak, nem tudom, meddig próbálkoztak, anyámnak nagy könnyebbség lett volna, ha csak néhány órára szabad tőlem, de én hangosan végigbőgtem az óvoda minden kísérletét. El is értem a célomat, ha céltudatos viselkedésnek tekintjük. Nem volt az, tiltakozás és párbaj, ők adták föl előbb. Volt egy későbbi kísérlet, Siklóson, az óvoda árnyas fái alatt nagy homokozó, s ott gyúrtam, építettem valamit, amikor két kicsi lány közölte velem, hogy az a távolabb álló fiú a legerősebb az óvodában. Küldetésben voltak, odapillantásomra ott látom a betonszegélyen állva a falkavezért, ahogy még ki is húzza magát. Azóta sokat olvastam, értem a helyzetet, máig az sejlik emlékezetesnek, hogy akkor nagyon-nagyon nem értettem. Hogy övé itt a homokozó, és ő engedi meg, hogy ebben a sarokban éppen gyúrhatok, építhetek valamit. Máig gyakran beleszaladok vakon olyan helyzetekbe, ahol nem ismerem a hierarchikus viszonyokat, és racionálisan úgy gondolom, hogy nagyon sok ember eljátszadozhatna az éppen kisajátított homokozóban.
A külvilág következő szereplői a lányok. Velük valahogy könnyebben barátkozom, jobban odafigyelnek, ha mondok valamit, de ezt se a felnőttek, se a fiúk nem nézik jó szemmel. Valami megvásárolt kacattal, hagyatékkal odakerült hozzánk egy életnagyságú hajas baba, anyámnak is megtetszett, ondolált frizura, divatos ruhácska, odaültette a bevetett ágyra. És egyszer tetten ért, ahogy kíváncsiságból levetkőztetem ezt a bábut. Semmi szégyenérzet nem volt bennem, de ők nagyon megijedhettek, mert az első nagycsaládos vásárló megkapta a csomagja tetejébe ajándéknak. Úgy tűnik: soha, semmit nem próbáltak megbeszélni velem arról, ami idegesítette őket velem kapcsolatosan, nekem kellett kitalálni, mi a baj, milyennek kellene lennem, és, fájdalom, nagyon nem felelek meg az elvárásoknak.
Az iskola, ott hosszú idő eltelik, és én csodálkozom a legjobban, hogy jó tanuló vagyok, apám szerint az osztály esze. Tanító néni körbead egy kilós vas súlyt, meg egy bolti csomag sót. Mindenki saccolja meg, melyik a nehezebb. Nekünk van otthon mérlegünk, kedvenc játékom, már azt is tudom, hogy egy kilóval tízet mér. Az osztály jó játéknak tekinti, összekacsintanak az egy táborba tartozók, és játékrontó vagyok, amikor kijelentem, hogy a kettő egyforma súlyú. Apám évekig meséli. A pontosságot igénylő rajz és szépírás nemigen megy, sokat kellene gyakorolni. Fogadnak mellém egy ügyeskezű házitanítót, aki rajzra és zenére fog, már elsős koromban távlatos rövidülésekkel rajzolok házat, és megtanulok szolmizálni tőle, de a kézügyességem és a hallásom ugyanolyan gyatra marad.
Ha egy kéz van a magasban az osztályban, az az enyém, ha fölolvasnak egy jólsikerült fogalmazást, az is, a versenyfeladatok serkentőleg hatnak rám, de elcserélném az egészet egyetlen pici gólért a focipályán, vagy akármilyen elsőségért a tornaórán. Ott szorongok, koncentrálok, izgulok, és ha véletlenül én tehetnék valamit a csapatért, akkor biztos elrontom. Pedig biztosan tudom, hogy nem vagyok ügyetlen, vagy legalább átlagos. A fejelésben, ami később válik egyéni és csapatsporttá, bevesznek a nagyobb fiúk, mert magas vagyok, ha nincs meg a létszám, s helytállok, amikor bandázni kezdünk, kisdobos és úttörő őrsök alakulnak, vezérnek, vezetőnek választanak, meg tudom magyarázni a gyengébbeknek a számtant, segítek, elismernek, mégis folyton bennem a görcs, egy homályos, bűntudatszerű fogyatékosság.
Sokáig úgy hiszem, hogy ezeket ki fogom nőni, elhatározás és akarat kérdése, és olyan leszek, aki elégedett önmagával.