(Puzzle-darabok életemből)

Az iskola, az akkori oktatás az óvodám szerves folytatása, azzal a különbséggel, hogy itt nem árral tettek minket vakká, hanem tudatos, rendszeres lankadatlan szocialista pedagógiával. Az osztályozási rendszer az ovikban indult, egy jótett egy piros pont, öt piros pont egy piros zászló, öt piros zászló egy piros csillag, öt piros csillag után meg ígérhettek bármit, ennyi sohasem gyűlt össze, mert már iskolába kellett menni még a legstréberebb ovisnak is. De amit az óvoda időszűkében nem tett meg, és megvalósította az iskola, az az élethalálharc a jegyekért olyan tantárgyakból is, amikre soha semmi szükséged (hacsak nem valami teljesen speciális labormunkára vitt rá a sors tízezerből egyet), visszafojtani minden olyan megnyilvánulást, ami egyéniségre utalt (nehogy pár év múlva egy egyes álljon a sok nulla elé s hatalmas ellenőrizhetetlen energia szabaduljon fel). Egyenruha, karszám, ellenőrzőkönyv stb., beleolvasztani az ellenőrzött egyformaság szürkeségébe mindent. Egyszer édesanyámnak helyettesítenie kellett (ekkor már bolyais voltam) a mi osztályunkban (különben kényesen vigyázott arra, hogy azokban az osztályokban, ahol gyermekei vannak, ne kelljen órákat tartania, hogy a protekciózásnak még csak árnyéka se essen ránk). Én, mint rendesen, beköpésekkel szórakoztattam a széles néptömeget, édesanyám kénytelen volt kikérni a könyvem s hazaírt apámnak. „A fia fegyelmezetlenségeivel zavarta az órát. Gyárfás Margit”. Hazavittem, odaadtam édesapámnak, s furcsa, de szó nélkül beleírt valamit, én már az udvaron voltam, mert ha rögtön nem csapott le a pofon, jobb is volt távol lenni, nehogy puszta jelenlétem felszítsa haragját. Másnap Bukaresti tanárnő – áldott legyen emléke azon kevesek közé tartozott, akik neveltek, és amit tanítottak(magyar olvasás és helyesírás), annak keze és lába volt – a feleletem után a jegyet írta be a könyvbe, hátralapozott, és nem adta vissza. Majd édesanyád hazaviszi. Nem ijedtem meg, mert most kivételesen nem csináltam semmit, s különben is Erzsike nénit nagyon szerettük ő is minket, de furcsálltam, s aztán a szünetben a tanáriból messze kihallatszó nevetés meghozta a magyarázatot. Édesapám azt válaszolta a könyvbe, felhatalmazom, üsse pofon a fiamat. Gyárfás Lajos

Tanulni nem csak az iskolában tudtunk, kitűnő alkalom volt erre a tavaszi és őszi gombagyűjtés szüleinkkel, míg egyszer aztán az akció nem várt fordulatokat vett. Megvoltak a csak miáltalunk tudott titkos helyek (bár akkoriban a nagy nincstelenség ellenére is kevesen járták az erdőt), a lóversenypálya melletti erdőrész volt a miénk, olyan közepetájt vágtunk bele, és cserkésztük át majdnem a Somostetőig. Nagyon ritkán az ideggyógyászat kerítésével párhuzamosan futó ösvényen mentünk be, akkor se tudtam és ma sem tudnám megkülönböztetni, hogy ki volt a beteg és ki az orvos, ugyanabban a moltonköpenyben bambult vagy mélázott, ki hivatása, ki kényszere szerint. Később, amikor szorongásaimmal már belülről is megismerhettem a helyet, hát ez a kételyem csak elmélyült. A valahonnan, nagyon messziről rokon professzor bácsi mindig, azonnal és soron kívül fogadott. Két-három órás beszélgetéseink úgy kezdődtek, hogy én köszöntem, ő leültetett, és a többi idő alatt elmondta, mi bántalom éri, a mobbing mint szó még ismeretlen volt, de a román frissen odahelyezett prof mesteri szinten űzhette, nem bonyolítom, én a végén mondtam egy pár vigasztaló szót, ő ideadta a barna, büdös kis golyócskákra a receptet s azzal kész, vissza az abnormitásba. Az ösvényt, talán még útnak is nevezhetem, hisz szekérkeréknyomok voltak, itt vihették télen a száraz ágakat, korhadt rönköket a marosszentgyörgyi cigányok, hamar elhagytuk és egy mélyebb árok két oldalán szóródtunk szét, lehetőleg látó-, de kötelezően hallótávolságba. Ha szerencsés időben indultunk, azelőtt két-három nappal esnie kellett, óriási telepekre bukkantunk különösen keserűgombákból, de volt ott rókagomba, korallgomba, medve, vargánya stb., s ezt neveztem tanulásnak, édesapám is nagyon jó ismerője volt a gombáknak, de aztán édesanyám, ahol csak egy hajszálnyi kétely is fennállt, hogy mérges is lehet, azonnal kiselejtezte. A déli szünetben a szendvicseket (összeborítós kenyér, ital az volt a forrásokban frissen és hűvösen) magunk csinálta ágsátrakban üldögélve ettük, nem vágtuk le a mogyoróbokrok ágait, hanem összehajtottuk és összebogoztuk a nagyon hajlékony, vékony részeket, majd lombot hordtunk rá, rövid kis záporokat is megbírt. Később, ahogy nőttünk, mi, a fiúk külön sátrakat igyekeztünk összehozni, versenyt futva az idővel. Édesapám megtanított sétapálcát, kardot, nyilat faragni az ujjnyi vastag vagy ahogy vesszük, vékony ágakból, még ki is cifráztuk különböző motívumokkal, a héját (szerpentinekkel vagy mértani alakzatokkal, még nevünkkel is) könnyen el lehetett távolítani, s ott maradt sokáig a fehéren fénylő ciráda. Bicskája csak édesapámnak volt, szent és tabu, elsősorban mert nem gyermek kezébe való és elsőelsőelső és még elsőbb sorban, mert SVÁJCI bicska , olyan valami, mint a fedeles zsebóra, amit a nagytata ad majd át halálos ágyán az unokának megőrzésre. Egyike volt nagy családi értékeinknek. Volt, írom, mert sajnos az egyik ilyen kirándulásnál Mikinek sikerült elkérnie, elkunyerálnia azzal, hogy ki sem nyitja, csak vihesse, mint legnagyobb fiú egy darabig. A legközelebbi csorizó- (vizelés a mi nyelvünkön) szünetben, amikor édesapám mindig irigykedve jegyezte meg, hogy nektek milyen könnyen megy, és a csorgása is más zenéjű, visszakérte, de már nem volt meg!!! Azt már nem tudom leírni, ami ezután következett, ahhoz egy Madách Imre tolla kellene. Még megőrizte nyugalmát, hisz nem olyan rég adta oda, itt kell lennie valahol a közelben, de először jött a faggatás, mit csináltál vele, hova tetted, mikor láttad utoljára stb. stb., majd felsorakoztunk egymástól két méternyire, átfésültük a gyanús területet mind sűrűbben és sűrűbben, mind messzebb és messzebb, majd a sötétség pontot tett egy családi mítosz végére. Akkor tanultam meg, hogy az elveszett vagy eltört tárgyaknak milyen hatalmasan megnő az értékük. Negyven évvel később, mikor sorsom Luzernbe hozott, nagy élvezetemre szolgált a minden május első szombatján nyíló és október utolsó szombatján záró ócskapiac. Házunk tövében, a Reuss partján kopácsoltak már hajnali négy órakor a kiállítók. Kb. ötven stand volt, közte tucatnyi profi, állandó jelleggel és lefoglalt helyekkel, a többi meg alkalmi árus. Ha tényleg valami használhatót akartál, hat órakor érdemes volt már ott lenni, bár a hivatalos nyitás nyolcra volt kitűzve, addigra már letarhálták a profik az amatőröket, átvéve potom áron mindent, amit újra, kétszeres vagy háromszoros áron kínálhattak tovább. Koránkelő lévén, már a sátrak felállításánál bele-bele néztem a ládákba és örömmel vittem fel a zsákmányt, míg Pampa aludt, s dugtam el, hogy majd ha kell, hát ott van, egy vagy két frankért vettem. Többnyire konyhai eszközök, könyvek, kirándulófelszerelés, játékok érdekeltek, de vásároltam egy gyönyörű dobozba csomagolt, és angol meg magyar felirattal ellátott szögesdrótdarabot. THE IRON CURTAIN, ki tudja ki és milyen érdemeiért kaphatta a vasfüggöny elleni sikeres harc után. Az örökösök csak a szögesdrótot látták benne, s ki a piacra. A tárgyak kivétel nélkül Máriaújfaluba vándoroltak, ott vettünk a kilencvenes években egy kis falusi házat, majd tovább Erdélybe, s én így újra vásárolhattam. Ha valaki véletlen ledöntött egy vázát turkálás közben, akkor biztosra vehette, hogy a száz darabra hulló váza legalább Ming korabeli volt, de bizonyítottan még korábbi. Felbecsülhetetlen! Ilyenkor jött elő a bicska emléke a gyermekkori ködből. Izgalmasabb kimenetelű volt az a gombászás (ekkor csak édesapám és mi, fiúk voltunk jelen), amikor elmerészkedtünk az addig még fel nem térképezett Marosszentgyörgy fölé húzódó erdőrészbe, s rengeteg keserűgombával felpakolva (nemcsak a kosarakat, zsákokat töltöttük meg, hanem vékony vesszőkre is fűztünk) indultunk haza. Egyszerre több lövéssorozat dördült el. A felettünk megrezdülő ágak jelezték, hogy itt élesben lőnek, és pont felénk. Hasra, adta ki a parancsot apám, ordítsatok, s ő egy hosszú ágra felkötötte a zsebkendőjét, és próbált jelezni, még elhangzott néhány sorozat majd jött a ce pizda mamilor voastra cautati aicia kérdés, ugyanis bekerültünk a katonai lövészet zárt területére. Kétoldalt fegyveres katonák kísértek a parancsnokhoz, aki az apró gyermekek, a sok gomba láttán tényleg elhitte, hogy nem ellenséges szándékkal jöttünk, s utunkra engedett. Aztán csakhamar vége lett a közös gombászásoknak, megnőttünk, meg aztán bámulatosan megváltozott az erdő, pókhálós, szemetes lett, egyre több gyanús alak lófrált a jól ismert helyeken. Ami végleg elvette a kedvünket, hogy nagyon gyorsan minden addig ismert gombának megjelent a mérges változata, már nem lehetett csak úgy hazavinni s rá a forró kályhalapra, a karimába túrót vagy szalonnát téve fejedelmien belakni, háromszor is átválogatta otthon édesanyám meg Jolánka néni, s aztán forró vízbe dobva megpróbálták biztonságossá tenni a falatokat, de ez a méregtelenítő kúra már elvette az ízét. Szép volt, jó volt, de lassan a feledés, meg az új kórház és az új temető takarja a helyet és emlékeket.

(Folytatjuk)