Nem hagyhatod

Mácsay Pál „A Dunánál”
című költeményt mondja

az álom mint beteg
gazdát a barma elkerül
ha lehunyod szemed
hömpölygő duna dinnyehéj
halk versek árama
remeg kereng szorong feszül
s hiába suttogod
a szűkölő éjbe ne félj
eltűnnél min a vad
új öncsalások sűrűjébe
de ősök tartanak
mint roskadt házat a gerenda
az árral szemben állsz
nem hagyhatod nem most se mégse
s ez sem elég marad
a más a több lehetett volna
omló partot a víz
önt el sodor a félelem
jön úszik a felismerés
magadba nézel és
látod felméred hirtelen
mohó küzdelmedet
akár harmatcsepp oly kevés

Középen

Miért a másik út tűnik, dereng úgy
mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
s mi eltévedten, tétovázva járunk
úttól-útig, középutat keresve,

míg megtanuljuk, hogy nincsen középút,
sorra lépvén végtelen végletekbe,
s csak miután már végképp leroskadtunk
pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?

A kérlelhetetlen kérdés követ,
s a felismerés-kényszerben, mint omló
bányában az ottfeledt mécsesek,

el-elfulladva, pislákolva égnek
az egymás értelmére világító
feloldhatatlan ellentétek.

Elődök

Szeretném hozzájuk mérni magam,
de elég visszanézni: nem lehet,
hiszen semmit sem ér, mi céltalan,
tétova életemben mérce lett.

Végigdolgozták pontos életük,
mint rügy, bomlott az egyszerű öröm,
tették és folytatták önzetlenül,
ami elől naponta megszököm.

Az újra-semmiből is gyarapodtak,
mindig-remény volt a holnapra holnap,
s szelíd békességben tudták eltűrni,

hogy e szörnyű század sorsukra omlott –
merő szégyen, de mindebből élünk mi,
degenerált utódok.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 44. sz.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ