Egyre többször jut eszembe a velem egykorú apám a tengeren, a hegyekben és Kolozsváron. Amint mondjuk rosszul lett Konstancán(,) egy cukrászdában, ahol valami ritmusos zenét bőgettek — valóban fölösleges hangerővel. Én vettem észre ötvenhét éves apám színeváltozását, és kikísértem a bömbölő helyiségből. Úgy emlékszem, egy szemközti kirakat párkányán heverte ki fülledt fáradalmait. Ebben a cukrászdában történt — ekkor vagy egy másik alkalommal –, hogy egy pillanatra felálltam valamit mondani édesapámnak, de már nem tudtam visszaülni, mert egy kicsi, mosolygós, fekete ruhás, fekete kendős öregasszony elfoglalta a helyemet. Hát igen: az életerő, az élelmesség… Apám, ha élne, minderre emlékezne, és engem csodálna, hogy erre is emlékszem.

Anyám nagyon szenved, mert munkamemóriáját az Isten szökőkútja folyamatosan tisztára mossa. Agya szürke betongomolyag, amelyet sötétre színez a folyamatosan múló jelen szökőkútja. Neki hiába mondanám el ezt a konstancai esetet… különben jelen sem volt… –, a sógornőjével kávézott Kolozsváron.

Budapest, 2012. VI. 23.

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2012. július 19. 21:06

   Szép.