alig győzöm

mint jó gazda
elvégezve az őszi
mélyszántást
hordja rá az
érett trágyát
én is alig
győzöm széjjelszórni
hallgatásom földjére
a gőzölgő csöndet

nem akarom

kezemben
ez a
fehéren
vakító
papírlap
borzongva lóbálom
mint botját a vak
az évszakok felé
az égtájak felé
nem akarom hogy csak
sáros csizmatalpuk
nyomát hagyják
maguk után a szavak

Zilah

ráborul a városra
a Meszes zöld sörénye
a Kakukmál a Somosoldal
szőlőhegyére fölpattanok
mintha csak nyeregbe
vágtában járom
a várost körbe
egy fát nagyon nézek
vén ága közt fészekként
lapul az emlékezet
gyermekkorom vackor
körtefája ez álmaim
ide térnek pihenni
a csontkék égen anyám
korán kelő Nap
sürög egész nap
s én még mindig
nagyon szeretem
a napfölkeltéket

apám sírjánál

állok apám sírjánál
évenként egyszer
nem halottak
hanem születésnapján
többnyire sötétedés után
csendes az éjszaka
amilyen csak
végső harc után
amilyen csak temetés
után a kiürült ház
hallom suttogni
ahogyan csak
a virágokat lehet hallani
suttog át
hozzám a túlvilág

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 47. sz.)