(Puzzle-darabok életemből)

Adósságot törleszteni visszaszaladok egészen kisgyermek-korunkba.
A titkos vagy tiltott szoba. Egyetlen szoba, amelyiknek három ajtaja is nyílt és mégis a legzártabbá vált az idő és események hatása alatt. A kis- és nagy előszobából is be lehetett lépni, de a gyermekszobába is ez lett volna az egyenes út. Úgy emlékszem, a kezdet kezdetén itt lakott valamelyik egyetemista bérlőnk, de hamarosan beköltözött Jolánka néni (aki, hogy a szatmári zárdát bezárták és megszűnt a rend is, aminek felesküdött apácája volt, hozzánk menekült) s majdnem egy időben Géza bácsi is, aki akkor szerelt le, ha ilyesmi volt a biztonsági szerveknél. A szobát két szekrénnyel hosszában választották el és egy-egy ágy, meg a közös asztal volt a berendezés. Ablaka a temetőre nyílt, ezen az egy ablakon a Géza bácsi beköltözésétől fogva sötétítő függöny is lett. A három ajtó még szabad volt, bár amelyik a gyerekszobába vezetett, azt kissé blokkolta az egyik ágy, de szükség esetén ki lehetett nyitni, ők csak a kis előszobai bejárót használták minden esetben, még ha hozzánk is jöttek át, nagyritkán. Édesapám és rokonai között a viszony eleve rossz volt, aztán csak rosszabb lett, udvarlását, majd nősülését édesanyámmal tiltotta az erős katolikus vonal, később pedig a társadalomnak olyan szélsőséges oldalaira sodródtak, ahol a határok merevnek és feloldhatatlannak tűntek, egyre távolodtak egymástól. Említettem a nagyobb temetésekkor a szobába sompolygó bőrkabátosok látogatásait, de a tilos/titkoshoz hozzájárult a Jolánka néni „apácasága”. Ő erről nem tehetett, szülei az éhhalál ellen menekítették, az sem kizárt, kényszerítették a zárdába a legkisebb lánygyermeket, és ahogy levetette a talpig fekete ruhát és az arcát (ezt a nagyon szép arcot) övező kendőt, levetett mindent, ami a zárdához fűzte. Maradt a nimbusz, a nagy titok, a különlegesség. Ő volt az apáca, az is maradt, vénlánynak. Felfedezői hajlamom, kíváncsiságom bevitt a szobába, kihasználva, hogy mindketten munkába mentek és a nagyszülők is az utcai szobába vonultak déli pihenőre, nekiálltam fiókokat húzogatni, ajtókat nyitogatni és valamelyik rekeszből egy ezüstösen csillogó, hatalmas érme került a zsebembe s ott is felejtődött. Még nem lett volna baj, ha délután, amikor Géza bácsi hazajött, megmutatom, de én kivártam, amikor mindenki otthon volt, és összetoboroztam a konyhába a családot, hogy bemutassam, hogy kincset találtam, valószínű, úgy voltam, mint Ali baba a Szézám-nyílj-meggel, megoldottam a család anyagi gondjait.. Nem értékelte kellőképpen senki a produkciót, először Géza bácsi tépte, csavarta ki a kezemből az ötdollárost, majd édesapám kapott a fejéhez, úristen, a börtönbe juttatnak ezek az átkozott kölykök, s elő a szíjat. Még édesanyám is komoly beszélgetésre hívott, ígérjem meg, hogy örökre elfelejtem, és sehol soha az ötdollárost nem említem, mert neki lesz abból nagyon nagy baja. Ez hatott, és ma, hogy a szereplők már rég nincsenek velünk, s az öt dollár értéke is a századára csökkent, le merem írni. Persze, a sógorsági viszony, hogy Géza bácsi aláaknázta létünket azzal, hogy ki tudja, még mi mindent rejteget, csak még betegesebbé vált. Viselkedni tudtak az őseim, mert soha nyílt ellenségeskedéssé nem fajult a helyzet, ha lelátogattak Brassóból Béla bácsiék, ő volt édesanyám legidősebb testvére, aki egyébként néhányszor már előfordult ebben az írásban, a nagy előszobai asztalon terítettek, és a lakomán részt vett az egész család. A társalgás a gyermekek versenyszerű összehasonlítása volt, nekik két fiúk volt, Bandi és Öcsi, Miki és Pista korúak vagy pont közöttük valahol, s később feloldódott a hangulat, és határozottan a nevetés vette át a teret. A hecc, a kötekedés, a humor megengedett volt. Egyszer, azt hiszem, túlfáradtan érkeztek, és a gyermekek bemutatása ízléstelenül túlment az új ruhák és cipők felvonultatásán. Ebben mindig vertek minket, a méretre szabott barna ruhák sokáig kiemelt téma volt, ha szóba kerültek a brassóiak. Kocsival kellett az állomásra eléjük mennerm a nagy román katedrálistól, s mindig megálltunk a főtér alsó sarkánál, ahol a kirakataiban dúsan lógó sonkákat kínáló üzlet számomra csak színház volt. A legszebbik sonkát pakoltatták a kocsiülésre, hogy még a vak is láthassa, ők ezt is megengedhetik maguknak. Nem veszekedtek, hanem hallgattak, és a Veressek elvonultak maguk közé, pedig szilveszter este volt, s terítve a nagy vacsorához. Összepakoltak mindent édesanyámék, és bíztak a józan gondolkozásban, és igazuk volt, mert másnap közösen megegyeztek, hogy holnap új esztendő, és ezt kiabáltuk késő éjszakáig, majd rigmusokat énekelve, egy nappal később méltán ültük meg az évfordulót.

Iskolaközpontú volt egész gyermekkorunk, hisz kétévenként ismétlődtek az események (1939-ben született Miki, két évre rá Pista, újabb két évre én, majd 1945-ben Márika zárta a sort). Nem csak szüleink, de még Jolánka néni is iskolában dolgozott mint titkárnő, könyvelőnő. Az iskola töltötte be az egész házat s majdnem minden időnket. Ha nem a házifeladatokat csináltuk, nagyon is különböző módszerekkel és lelkiismerettel, akkor besegédkeztünk az üveglozinkák gyártásába. Ép ésszel fel nem fogható gyorsasággal változtak a jelmondatok, s mint bibliai bölcsességek (lásd: Mózes kőtáblái) kellett volna befolyásolják a tudatunkat, hogy majd uralják a létünket, mert akkor úgy tudtuk, úgy parancsolták, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hanem fordítva. A hetente változó és az osztály falán rikítóan megjelenő mozgósító jelmondatok kötelező gyártása (s hogy e műfajt értsük, a szocializmus lényegét is értenünk kell) kitöltötte a kevés szabad esti órákat. Ilyenkor a nagy asztal leürült a mi tanszereinktől s felkerültek az üveglapok, ez édesapám találmánya volt, irigyelték is édesanyámat a kolléganők, mutatós és viszonylag könnyebben előállítható volta miatt. Az üveglapokra jött a papírból kivágott szöveg (a betűket vágták ki, s a megmaradt sablont ragasztották a lapra) utána pedig a fújás. Csodálkozom, hogy ennek semmi maradandó betegség nem lett a következménye, már a feloldott olajfesték is tilos lenne ma, amikor annyi mindenről kiderült, hogy mérgező hatása van, de aztán a módszer? Meghajlítottak egy 1,5 mm-es vastagságú és 20 cm hosszú szipókát 90 fokban, s a kanyarban a nyílt seb, ahol ha ügyesen fújtad, érintőlegesen s nem bele a festékes csuporba, kispriccelt a sablonra a festék. Mikor megszáradt, s eltávolították a papírt, ragyogott az új bölcsesség, hogy Sztálin a világ védőangyala. Azért nagy a mi erőnk, mert Gheorghiu Dej a vezetőnk. Nincs erő, mely legyőzze a munkás–paraszt szövetséget. S ez már abszolút semlegesnek számított: Minden ember a saját sorsának kovácsa. Már nem is tudom idézni, és különben is olyan gyorsasággal változtak, és minket annyira nem érdekelt, hogy mi van a falon, hogy hála a teremtőnek, több nem maradt meg. Ezek az üvegplakátok amellett, hogy újra- írhatók voltak, rendkívül dizájnosak is voltak, s nem volt tanfelügyelő, aki példaként ki ne emelte volna a Gyárfás Margit tanár elvtársnő osztályának falait. Őt nem. Leglelkiismeretesebb munkájának is az eredménye az volt, hogy nem került feketelistára, megtűrt, titokban szeretett tanárnő volt, de nyilvános dicséretet, oklevelet, kitüntetést nem kapott. Értse meg, Margit, maga egy volt pap felesége. Igaz, nem voltak (vagy ha mégis, hősiesen titkolta) nyilvános sikerre való törekvései, magáévá tette a József Attila-i parancsot, dolgozni csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes… Édesanyám nevelte belénk, de még a környezetünkbe is, hogy a tanuló gyermek maximális tiszteletnek örvendett, az egyik legnehezebb munkának tartotta és a mi házi gyártmányú kínai bölcsességünk volt, hogy a diák, az a senki, akiből mindenki lehet. Még a légy is lábujjhegyen járt az ablakon, ha odaültünk az asztal mellé. (Igaz, ezt Miki másképp fogalmazná, hogy mit is csinált vagy nem csinált az a légy.) Pistával kezdem, mert tíz év alatt, míg leérettségizett, nap mint nap, ugyanaz volt a szertartás. Elővette a ceruzáit, gondosan újrahegyezte, tőle jobbra, jól elérhető távolságra egymás mellé tette a tollal s törlőgumival, de vigyázva, hogy Mikitől távol rakja. Majd előjöttek a füzetek, könyvek. Először mindig ellenőrizte, hogy épek-e a borítások, majd jöhettek az írnivalók, tanulnivalók nehézségi sorrendben. S ha mindezt befejezte, elpakolta szépen, egymás mellé simítva a táskába, nehogy szamárfül essen valamelyik oldalon, majd elővette a matematika és fizika lapokat, elkezdődött az élvezet, a jól végzett munka öröme. Szégyellte, és a mai napig sem dicsekszik vele, de ő volt a jó tanuló a családban, és ami még szégyenteljesebb, a jó gyermek. Szüleim sohasem bezzegeztek, hogy Pistának miért megy s nekem vagy a többieknek miért nem, ez meg az, s ő miért hoz csak jó jegyeket és soha egy megszólítást sem haza az iskolából, érezték, hogy az apropózás csak fokozná a szakadékot, eltávolítaná a teljesen más beállítottságú négy gyermeket egymástól. Pista úgy vett részt gyermekkori élményeinkben, mint a langyos víz a fogmosásban, ott volt nélkülözhetetlenül, de nyomot nem hagyott. Elvégezte tisztességgel tíz év alatt a gimnáziumot , aztán a ötéves kolozsvárii Bolyai egyetem matematika szakát, hazakerült alig huszonegy évesen az akkor induló pedagógiai főiskolára mint egyetemi tanár (ez országos rekord volt), s mindez teljesen természetesen történt, amiért még dicséret sem jár. Miki, ha odakényszerült az asztalhoz, először szétnézett, hogy milyen marhaságot, heccet kínál a terített játszótér. Ha véletlenül mind a hárman ügyeltünk arra, hogy ne kapjon semmit, hát nagy szomorúan elővette azt, amiből tudta, hogy felelni fog s szöszmötölt rajta. Házi feladata neki sohasem volt, vagy ha igen, hát arravalók voltak a szünetek és a stréber osztálytársak, és le lehetett másolni, olyan nyolcadikos koráig nem volt probléma, át tudott evickélni a buktatókon, jó memóriája volt, ragadt rá valami az órákon meg itthon. Iskolát is váltott, hisz leordított róla, hogy nem reáltantárgyak vonzzák, hanem a művészetek minden, de minden ága. Kitűnően rajzolt, ezt aztán karikatúrák gyártásával gyümölcsöztette, mert azokon lehetett röhögni (élete meghatározója volt SZÓRAKOZTATNI, teljesen függetlenül attól, hogy hány személyes a közönség, és hogy milyen eszközzel), zongorázott, hegedült, harmonikázott nem volt olyan hangszer, hogy ne tudja megszólaltatni. De csak a cirkuszi zenebohóc módján volt hajlandó ezt tenni, a zongorát alája ülve, a hegedűt a hátán s a harmonikát is teljesen kicsavart pozícióban. Azt már említettem, kisplasztikáját, egy zöld békát arra érdemesítették, hogy a főtéri szökőkút egyik dísze legyen, és annak ellenére, hogy ő volt gyermekkorunk egykönyvese (Vakáció a Balaton fenekén),ő lett a sikeres tárcaírója a Vörös Zászlónak hosszú éveken át. Még gyermekkorunk egyik kiemelkedő olvasmánya, amit úgy adtunk mi hárman egymás kezébe, mint más helyen a Bibliát, a Vologya utcája sem keltette fel az érdeklődését. A mai tapasztalatommal, ezt a vologyás történetet csak úgy tudom magyarázni, ez volt az első, nagy agymosást előkészítő injekció. Hogyan került hozzánk, nem tudom. Az akkori mindent ellepő Buján-filmek, az orosz katonákat istenítő és győzelemről győzelemre haladó, a Szovjet Hadsereget dicsőítő jelmondatok özönének kábulatában olvastuk ebben a kitűnő regényben, hogy míg a német fasiszta katona odavágta szegescsizma-talpát a szent földre, és vakon, győzelemittasan masírozott, addig a szovjet katona először kitapogatta lábujjával, hogy hova lép, majd kegyelettel, a sarkával talán nem is érintve, haladt Berlin felé. Édesapám hamar észrevette, hogy milyen szennyirodalom termékeivel akar a kor nevelni minket, és beszerezte először a Verne-köteteket, majd párhuzamosan a May Károly indián meséit, ezeket habzsoltuk mi hárman, ha véget ért a tanulás. Én nem tanultam, s ezt őszintén vallom, vagy sikerült a tanárnak az óra alatt felkelteni az érdeklődésemet a tantárgy iránt és akkor már meg is volt tanulva, vagy a szünetekben gyorsan lefényképeztem magamban, amire az órán egy esetleges felelésnél szükségem lesz és azzal kész, igaz, ezek el is repültek olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan a pillanatfelvétel elkészült. Az asztal mellett inkább azért ültem, mert muszáj volt, na meg vártam a heccet. A számtant olyannyira éltem, hogy gyakran az új leckét is, mint logikus következményét az előzőnek, a tanárral egyszerre vagy sokszor megelőzve hangosan kommentáltam, s ezt nem mindegyik vette jó néven. X. osztályban, jogosan, a számtantanár kitiltott az óráiról. Közös megegyezéssel, amikor ő bejött, én kimentem a tanteremből, majd ezen is változtatni kellett, mert az osztály röhögött és nekem már a szünetről be sem kellett mennem. Nem hagyhattam el a folyosót, hallo- és írhatnám, látótávolságban maradtam, ekkor a bentlakás egyik termében volt az osztályunk, és ha felkapaszkodtam a szekrények tejére, beláttam az üveges válaszfalon át a terembe és követhettem a leckét. Felelni úgy feleltetett, az őszintén szeretett barát-tanár (mert később, amikor én is számtantanár lettem, azzá vált), hogy behívatta édesanyámat a tanáriból, az ő jelenlétében megkaptam a jó válaszért járó jó jegyet s ki újra a folyosóra… Márika, s most félek, mimózalelke nehogy léket kapjon egy általam esetleg félremagyarázott vagy csak felületesen kielemzett képtől, de a húgom magolt: igen, magolt, még ha most fel is sikolt, ha ezt olvassa. Enyhítsek a kijelentésemen, legalábbis az elején így volt, aztán felsorakozott Pista mellé mint jó tanuló meg jó gyermek, egy kis érezhető stréberséggel, ő már a forró víz szerepét töltötte be, hogy maradjak a Pistánál használt mértéknél. A viszonyunk amikor már érzékelni tudtuk egymás létét, olyan 10-12 éves kortól, állandóan a végletekben járt, a vad, féltékeny szerelemtől a gyűlöletig, bejárta az érzelmek minden fokát. Istenítettük egymást vagy utáltuk de soha a kettő között. Érdekes, akkor Mikivel és Pistával közömbös testvéri viszonyt tartott fent. Ha nagy ritkán szüleink elutaztak egy vasárnap délelőtt valamelyik falusi meghívásnak eleget tenni, mi ketten nekiláttunk és felforgattuk, újrarendeztük a lakást. Különös előszeretettel a nagy előszobát, hogy a renddel örömet okozzunk. Édesanyám mindig azonnal észrevette a tisztára mosott száz kis ablakszemet az udvarra nyíló nagy ablakon és jött is volna a dicséret, de édesapámnak azonnal feltűnt, hogy ez vagy az a tárgy nincs a „helyén”s ez főbűn volt. Mikor dühöngött a testvéri szerelem, odáig fajult, hogy az első bálján ha bárki felkérte, én azonnal lekértem, vigyázz, ennek a fiúnak sárgasága volt, ehhez hasonló nagyon komoly figyelmezetésekkel igyekeztem elmarni mindenkit a közeléből. Furcsa, de mégis testvéri viszony volt. Édesapám ismételgette, hej, ha ti négyen összefognátok, s ezt nem kellett volna tennie, mert minden, ami tőle jött, azonnal az ellenkezőjét váltotta ki. Arról álmodott, hogy a négy gyermek, négy orvos lesz, hisz itt az egyetem a városban s eszünk is lenne hozzá ( fenekünk nem ) s ezzel elérte,hogy az érettségi előtti pályaválasztásokon egyikünk sem említette az orvosit. Én most persze, hogy igazat adok neki még abban a jóslatban is, hogy tíz körmötökkel fogtok majd kikaparni akarni a sírunkból mikor nem leszünk, de miért nem tudta ezeket akkor valahogy más formában belénk csepegtetni? Bennünk volt a hiba, benne, vagy a korban?

(Folytatjuk)