A lépcsőforduló prófétaként
le- és felfele visz (ott voltál tegnap vagy azelőtt) –
nem ismer határt sem végállomást
az önmagába zuhanó buja hajfonat.
Lesz még háború – mondja a jósnő.
Micsoda összjáték – senkinek sem hiszek,
ismerem viszont a tűzszüneteket.
Egy eldobott mosolyban már puhul a vánkos,
felnyögdécsel egy játszótér: az a legalsó.
Nem tanulmányozza sokezer arcod,
egyetlen arcod is alig érdekli,
selyemköpeny-combja mégis ott feszül
az oldalzsebek toldalékaként.
Az ember idővel megtanulja:
rendező nélkül is ugyanaz a színtér.
Itt cserél kosztümöt a fű rekeszében
az egész társulat. Szőkék és feketék.
Az elképzelés rendszerint sokszínű,
az ablakrácsokon melltartó, piros neglizsé,
odabent éhes, nedves plüsspamacsok.
Ha ráérzel jó, ha nem, hát kívül rekedsz
fekete madarak, szőrös állatok között.
Egyikük sem bánt, de ismerj rá kezedre,
ne felejtsd a bögöly falánk tapadását,
emlékezz vissza, ha megérintettél
nyakat, fültövet, köldökvidékeket,
mert emlékek nélkül semmi sem lehet-
séges – őrizd meg a kóválygó tollakat.

2012. július 22.