(Puzzle-darabok életemből)

A marhanagy tanulás nem rabolta el az egész délutánunkat, hamarosan kifeszítettünk egy magunk csinálta hálót az asztalon, egy-egy vékonyabb könyvet kézbe véve pingpongoztunk. Miki többnyire verhetetlen volt, idősebb is, meg roppant jó reflexekkel, hajlékonysággal, még trükköket is csinált játék közben, ha elunt minket. Igazi pingpongasztal a közelben csak Kolozsvári Zoliéknál volt a Rákóczi utcában és szívesen is vették, ha átmentünk, azonos társadalmi nívón és ugyancsak három fiú meg egy lány volt a családban , csak itt minket, kisebbeket T. Ödi a Régi kórház utcából (több száz hektár birtok után most kb.6 négyzetméteres lyukba kényszerítette az új hatalom a háromtagú családot) a játékban megbénítóan vert, így aztán csak Miki járt oda. A véget nem érő gombfocibajnokságok, ebbe a húgom már nem szállt be, ilyenkor babaruha cím alatt a 30-as évek divatjára emlékeztető ruhákat kreált, ha ezzel a tehetséggel nem ott és nem akkor születik, ma Valentinóék társaságában szomorkodhatna, mert hol lenne akkor a mostani öt unoka? A tornaversenyek, ki és hányszor húzza fel magát a nyújtón, átfordulni az áttett fél lábon, majd később szabályos kelepet csinálni (édesapám elkapott, ha estünk), ezek a versenyek olimpiai méretűvé nőttek, amikor kimentünk a nagytérre és évente kétszer összegyűlt a környékről minden gyermek, a szülők szurkolása mellett versenyfutás a kistérig és vissza, karikahajtás ugyanezen a vonalon. Ennek a karikahajtásnak több változata is volt. Pálcával ütögetett, nagy, gyári fakarika, ha kettő akadt csak az utcában, és ezt nem szívesen adták kölcsön, s ha igen, akkor selejtezőket kellett tartani a döntőbe jutáshoz. De a kisebb vaskarikák, amiket bármelyikünk összeszedhetett, ha nem máshonnan, hát a negyedévenkénti vasgyűjtési halomból az iskola udvarán, és ezeket meghajlított dróttal kellett vezetni s nem ütögetni, nagy ügyességet kívánt s nem az erősebb vagy jobban szaladó fiúk nyertek már eleve, itt esélyes volt a korosztálytól függetlenül bármelyikünk. Elmaradhatatlan záróakkord volt a focimeccs, magunk gyúrta (harisnyákból, rongyból) labdáival, a labda s valamelyik ablak veszte. A hétköznapokat a bandaélet töltötte ki nálam. Haton, heten magam korabeliek gyűltünk össze az utca valamelyik védett zugában és a rabló/csendőr játékot próbáltuk játszani, de miután mindegyikünk rabló akart lenni, a választás veszekedésbe fulladt. Bementünk a Zöldi Mikiciék csukott udvarába, a földbe árkokat húztunk s ott autóknak kinevezett akármikkel versenyeztünk Minden versenyszerűen ment, hajtottuk magunkat állandóan és minden területen, különböző iskolákba jártunk, de tudtunk egymás jegyeiről és ez jobban ösztökélt, mint a szülői szigor. Seggbált kivéve, aki talán „csak“ valami technikumot, mi, többiek mindannyian főiskolát vagy főiskolákat végeztünk. Szürkületkor kötelezően haza, tizenhat éves koromig nem láttam egyedül sötétben az utcát, csak nagy kivételesen, ha a népi együttes gyermekkórusának késő délután próbája vagy előadása volt, de ezt már kettesben Márikával csináltuk. Még a népi együttes gyermekkórusa előtt valahogy bejutottam a vásárhelyi magyar rádió vasárnap délelőtti gyermekadásába. Az iskolában lehetett valami szelekció s az én hangomat találták megfelelőnek, így szerepet kaptam egy hangjátékban. Az első havi sorozat után hetvenöt lejt vihettem haza mint önálló keresetet. Örömömet fokozta, hogy édesanyám elfogadta a hozzájárulásomat a családi költségekhez, ezzel felnőtté tett, persze hogy később nekem vett ácikainget belőle. Ezek az ácikaingek, akárcsak a tetragatyák, a kulcsszappan és a kínai margarin végigkísértek az érettségig bennünket. Az ácika szürke, kitűnően mocsokbíró anyag , a gallérjában járat a bálnacsontnak, hogy feszesen álljon, na meg volt duplamandzsettás változata is, de lehet, hogy tévedek. Játék volt az akvárium is. Mikinek sikerült kiudvarolnia, majdnem azt írtam, kiérdemelnie, az akváriumot (tizennégy éves lehetett), szaktudással és kitűnő esztétikai érzékkel rendelkezett. Állandó vásárlói voltunk a Bulevárd alsó sarkán lakó Farkas bácsi zárt udvarában, azt hiszem, feketén működő halüzletének, ahol nemcsak szárított vízibolhát, hanem csíkos zebrahalakat, majd később sejtelmes, fátyolos, gyönyörű színű, már nemtudomhogyishívják díszhalakat is lehetett venni. Egy kicsi műanyag zacskóba tett vizet s abba a halat, azt szorongattuk hazáig, félve, rettegve, hogy ki ne csússzon a kezünkből. Amikor Miki már profi lehetett volna, átváltott galambokra, ez végigkísérte minden dolgában, ha egyszer valamit megtanult (tanulta a fenét, valahogy ráragadt), azonnal mást kezdett csinálni, s mi örököltük az akváriumot, még ideig-óráig Márika bajlódott vele, végül odaajándékozták valamelyik szomszéd gyermeknek, nehogy ránk dögöljenek a halak.

A galambok a filagória csúcsos díszteteje alatt kaptak dúcot. Nagytata ácsolta össze, s Miki hozta a galambokat, de arra már nem emlékszem, hogy honnan, olyan cserebere-alapon alakultak akkor a tenyészetek, először a proli fajtákat szerezte be, majd pergőket, a csúcs, a postagalambok voltak. Mindenre meg lehetett tanítani őket, csak arra nem, hogy ne a kapun bejövő édesapám kalapjára szarjanak. Azt hiszem, ez is lett a vesztük, na meg a már fennebb leírt, szenvedélyes állandóan újat, újat, valami mást, s ezzel Miki ki is szállt a galambok és nyuszik gyűjtéséből, mert már megjelentek az igazán izgalmas „alsómadarak”az életében, érdekes módon ezeknél kitartott a mai napig. Hetvenévesen is pont olyan izgalommal taglal minden idevágó témát, mint hajdan, a hétvégi ebédeket kísérő beszegetésekben, bármiről is volt szó, valami lépcsőzetesen kidolgozott megjegyzések segítségével, vagy akár egy egészen váratlan fordulattal. Én a cserebogarakat gyűjtöttem májusban, sokszor már április végén is. Nagy élvezettel, töltöttem meg minden kiürített gyufásskatulyát, hogy estefelé majd egy pálcikára négyesével rákötözzem, s mint a szélmalom kerekei, forogtak körbe. Lábkitépés, szárny- leszakítás, minden szerepelt a repertoárban, amit az inkvizíció előttem pár száz évvel már embereken kikísérletezett. Amit mindannyian kötelezően tettünk, mint házi feladatot, a selyemhernyó-tenyésztés volt. Azt hiszem, Románia akkoriban határozta el, hogy függetlenné teszi magát minden importtól, egymásután születtek az olyan gyárak, amihez sem tradicíó, sem felkészültség, de még nyersanyag sem volt. Letiltották a behozatalt, hát így meglett a piac, bármilyen pocsék dolgot el lehetett adni, eszi, nem eszi, mást nem kap. Az iskolában kellett leadni a gubókat, s ezek mindig ünnepnapok voltak, az a rengeteg cipősskatulya, mert mindenki ezekben nevelte, megtöltötte az osztályt, ott órát nem lehetett tartani, míg el nem távolították. Az eset érdekessége, hogy a hernyók különböző fázisokban voltak a beszolgáltatás idején, attól függően, hogy otthon hol volt a tenyésztőhely, meleg vagy hűvösebb sarokban, milyen rendszeresen kapták az eperfaleveleket stb., volt úgy, hogy egyszerre csak lepkék mászkáltak ide-oda a padok alatt és a katedrán. Nálunk is elfajult a dolog, mert mire gubózásra került a sor, és nem kellett rendszeresen táplálni őket, valahogy elfelejtődtek, s kikerültek az általános figyelem alól, aztán majd Régina kellett összeszedje a gubókat a leglehetetlenebb helyekről. Különösen a téli első begyújtás volt probléma, mert a kályha mögötti rész sűrűn be volt szőve. Alapjában érdekes, izgalmas tevékenység végigmenni a hernyóélet szakaszain, keltettük a petéket a napon, etettük a csíkos (a zebrák különösen nagy csere- értekkel rendelkeztek) vagy sárga,10- 12 cm re is megnyúló testeket, a tenyérben kellemes, csiklantó érzést keltettek. A hernyótenyésztésnek az vetett véget nálunk ( egyrészt az iskola is rájött értelmetlenségére),hogy Miki szerint egy koncerten, Márika a színházi estére esküszik, az édesapám gallérja alól gubók türemlettek elő, épp amikor a figyelem központjába került mint művészeti titkár… A bélyeggyűjtésnek többször is nekifutottunk, már csak azért is, mert édesapámnak volt még egy Párizsból hozott hatalmas albuma, ahol minden kb.1937-ig, megjelent bélyegnek megvolt a fényképe s arra kellett ráragasztani a begyűjtöttet. Hogy miért ragasztani, nem tudom, mert felnőtt- koromban amikor valami más okból kifolyólag majdnem profi gyűjtő lettem, megtanultam, hogy ezzel lényegesen csökkentettük a bélyeg értékét. Ott volt a kék Mauritius fényképe is a hozzá fűződő legendával, a vagyont hozó értékéről. Valahogy a vírust csak felszedtem, mert 25 évre rá már nem a nulláról indultam. Ami örökre megmaradt s káros méreteket is öltött, az a könyvgyűjtés volt. A károkat a költözésekkor szenvedték a segítők ízületei. Pista, Márika meg én versengtünk a kis zsebpénzünk könyvre váltásában. Volt egyáltalán olyan, hogy zsebpénz, nálunk? Megesküdnék,hogy nem,valahogy úgy működött,hogy meg kellett mondjuk, mire mennyi kell, s azt ide- kaptuk, el is számoltunk vele, többnyire mozijegy , bábszínházi belépődíj, mert a többit a szüleink vették meg nekünk, s könyvvásárlásra majd akkor kerül sor, amikor az első magánóra díját megkaptuk. Pista és én ötödik vagy hatodik osztálytól rendszeresen meditáltuk az arra szorulókat, az elején tényleg a zsebpénz erejéig, de később az általánosan elfogadott tarifa szerint. A főtér felső sarkán működő antikváriumból a kis sárga Olcsó könyvtár kitűnő tartalmú példányait hordtam haza. Érdekesen alakult a pénzhez való viszonyunk. Mikinek nulla érzéke volt hozzá, ő többnyire, mint elsőszülött mindent megkapott, később, fizettek a haverek, csak jöjjön és szórakoztassa őket. Pista céltudatosan és nagyon szívósan tudott gyűjteni, valamit kinézett, s amíg a pénz össze nem gyűlt, nem adott ki egy banit sem, de akkor rögtön az egészet, s kezdődött elölről. Márika volt az egyedüli, aki a pénzt a pénzért kedvelte (különben ezt a formát itt ismertem meg Svájcban, ahol ez az egyetlen racionális, általánosan elfogadott, gyakorolt, nemzedékről, nemzedékre, mint örökséget átadott kultúrkincs), s ha majd lesz valami, amit meg kell venni hát neki ott van. Az igényeit tudta leszorítani arra, amire futotta a perselyből. Én nyugodtan, és lehetőleg azonnal, ahogy hozzám jutott, elkótyavetyéltem, azzal a biztos tudattal, hogy az újratermeléshez megvan minden feltétel s el vele, a tárgyakhoz való viszonyom is ilyen alapon működik még ma is, ha elvesz vagy eltörik, él még aki vette, csak semmi méreg.. Mit gyűjtöttünk még? Hát a kötelező rovar- és növénygyűjtemény (itt én szerencsémre örököltem többnyire a Pistáét) de kavicsokat is drágakövekként, ócskavasat, hogy legyen mit beszolgáltatni, bár ezeket állandó közelharcban nagytatával, aki nagy értékeket sejtett bennük, nem tudni, mikor mire lesz jóalapon konfiskálta, gyűjtöttük még a kötelező gyermekbetegségeket, mindent, amit a kor s a játékszenvedély megkövetelt.

(Folytatjuk)