Kétszersült ízű ropogós morzsál a vihar előtti csendbe, terepszínű egyenruhák fölé unottan hajolnak a lombsátrak, s minden tilalom ellenére öngyújtó lángja lobban a száraz avar felett.

Erdőszéli leshelyen pufók arcú katona hasal sovány társa mellett, bokornak álcázva. A várakozás percei lassan gördülnek, akár a homlokukon gyülekező izzadságcseppek. Fejükön csinnadratta katonadal: „…igazi katonák, igazi erdőben vaktölténnyel háborút játszanak…” Jó dal ez, az eredeti szöveget számtalanszor átköltötték, mert nyújtani lehet, gyúrni és fújni: a hálóban, a zuhany alatt és a vécében falpucolás közben.

Tudják a bakák, nem érdemes a falat ürülékkel bekenni, mert fogkefével kell majd letakarítani, mégis megteszik néha, amikor az indulatok fortyognak bennük, de a vulkán csak befelé tör, a külvilágnak nem marad más, csak fanyalgó álszent engedelmesség, sunyi bosszúra kész eloldalgás oda, ahol mindenkinek joga van egyedül lenni. Ott aztán lehet félhangosan dúdolni a szöveget, amibe belefér az édes anyanyelv legzaftosabb trágársága és a véget nem érő szeretetcsomagok küldözgetése a felettesek címére.

Unatkozó füstcsík száll fel a lombsátor alól, szerencse, hogy a parancsnok távcsöve nem fedezi fel, mert akkor következne a közvetlen érintkezés az anyafölddel, rohanás az ájulás határáig s még ki tudja, milyen nyalánkság.

– Amióta angyalbőrbe bújtam – kezdi a kis sovány – újra elolvastam a 22-es csapdáját. Mi itt üdülünk azokhoz a barmokhoz képest, és mondom, neked, ha élesben megy a játék, az egészen más. Összeröhögöm magam, amikor Őrnagy-őrnagy baromságairól olvasok.

– Nekem honvágyam van – mélázik a társa, és szeme elhomályosul. Otthonszagú szellősimogatás, de a sovány baka csak halad a saját beszédfonalán.

– Odaadom neked is, olvasd el a könyvet. Lehet, azt mondod, baromság. Ha nem érted a lényeget, akkor fatökű vagy.

– Anyám talán fánkot süt, áll a gáztűzhely mellett, és az ablakon betóduló fény a hajára hull. Kicsi koromban azt hittem, egyszer lángra lobban a vörös haja. Az öregem meg olvas, és várja, hogy kisüljön a fánk.

– Bolond vagy – sercint egyet a másik, de az ízek emlékétől összegyűl a nyál a szájában.

– Valahányszor hallom a parancsnokot, hogy 21-es osztag sorakozó, mindig kijavítom gondolatban, 22-es, te állat.

A nap is elfelejt megmozdulni az égen, fényzuhatagában fürdenek az erdőszéli bokrok, mogyorófavesszőin himbálózik egy madár.

– Miért nem kezdik már azt a rohadt gyakorlatot? – türelmetlenkedik a sovány. – Gyere, kússzunk be az erdőbe, és egy kicsit mozgassuk meg magunkat.

Mint két óriás szalamandra, könyökölve kúsznak a száraz avaron, s amikor úgy gondolják, hogy már nem látják figyelő szemek, boldog ugrándozásba kezdenek. Nem veszik észre a kék égen a pirosló jelzőrakétát. Az idő végtelennek tűnő csepegése most már gátból kiszakadó hömpölygéssé válik. Szilánkokra tépi a csendet a közeli fegyverropogás.

– Tüzet szüntess! Állj! – a parancsnok szeme kidülled a rémülettől, valakihez élestöltény került.

Szétszaggatott csend______________ véreshús szagú csend, levelekre fröccsenő álmok. Egy bokor tövéből felnyekereg a katonadal: „…igazi katona valagát szétlövik gyakorlatozás közben…” A zömök srác látja, hogy otthon a napfényes konyhában az anyja az asztalra teszi a gőzölgő fánkot. Érzi az illatát, lassú mozdulattal töri ketté foszló húsát, hogy nyújtsa az élvezetet. Néhány lépéssel odébb a kis sovány próbálja levenni a szeméről a ködfátylat.

A fák ágai fölött kacag a nap, de ő mégis didereg, melengető sugarai nem tudják áttörni az őt beburkoló fátylat. Csalódottan legyint: „Tudtam én, ez a 21-es csapdája”.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 50. sz.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ