“Írásaim egy tőről fakadnak: belőlem!”
Aki válaszol: Tánczos G. Károly
Aki kérdez (a Káfé nevében): Cseke Gábor
TGK: Elöljáróban elmondanám, hogy az alkotó embernek nem feladata műve magyarázata. Engem többen írónak neveznek, s ezt annyiszor hallom, hogy kénytelen vagyok nem elhinni az ellenkezőjét. Néhány kudarc után megfogadtam, hogy „nem adok interjút”. Most – utoljára – engedtem Cseke Gábor barátomnak, válaszoltam kérdéseire. Természetesen mind a kérdezés, mind a válaszolás írásban zajlott le.
Káfé: Gondolom, mint szerző, már eléggé eltávolodtál a Káféban is megjelent, most meg a MEK-en teljességében is elérhető történettől (Vizeim), hogy úgy kezeljed, mintha olvasója volnál. Mit mond MA számodra ez a minden ízében kamaszkori vallomás?
TGK: A Vizeimet 1999/2000-ben írtam, „a minden ízében kamaszkori vallomás” 42 éves koromban született meg. Az emlékezés mellett az idő- és értékszembesítés a domináns. (Megkockáztatom: A jaszi nélkül a Vizeim talán létre sem jött volna.) A konkrét kérdésedre: rengetegszer csiszolgatom, javítgatom szövegeimet, de amikor tökéletesnek érzem, esetleg némelyik meg is jelenik, többé nem foglalkozom velük. A Vizeim egy (a kiadó által – aki nem értette, inkább, mivel művelt, tájékozott, mi több, költő stb. egyénről van szó, nem akarta érteni célomat, a „népies-urbánus ellentét” kinevettetését – „kiherélt” változata „könyv” alakjában megjelent néhány éve, de még nem olvastam el, sőt nem is találom! Tehát mai fejjel ugyanazt jelenti nekem, mint akkor: a múlt minden negatívuma ellenére is értékesebb voltát! (Kosztolányi: „a régi jobb volt”.)
Káfé: Írásaidban általában és konkrétan is nagyon fontos szerep jut az emlékezésnek. Közben egyre többször fogtad rajta magadat, hogy vannak dolgok, amire már nem emlékszel pontosan. Hogyan viszonyulsz ehhez a természetes, idősödéssel járó amnéziához?
TGK: Minden emlékezés, még ha jelen (akár jövő) időben fogalmazol, akkor is! Nem akarom bő lére ereszteni. A természetes, életkori emlékezetromlás mellett alkalmazni szoktam a „tudatos, szándékos felejtés” technikáját is abból a célból, hogy érzékeltessem „bizonyosságunk, bizonyosságaink” viszonylagosságát. Egyébként nem hiszem, hogy pusztán életkor (öregség) velejárója az „amnézia”! (Lásd pl. Cseke Gábort vagy Elekes Ferencet!)
Káfé: Nálunk is futó kocsmai miniatűrjeid azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy nagyon személyes, már-már partikuláris élményeket tudnak az általános érdeklődés fényébe emelni. Van ennek valami titka, vagy az az egyszerű magyarázat forog fenn, hogy nagyon sok embernek vannak ilyen-olyan, többé-kevésbé hasonló, analóg kocsmai élményei?
TGK: Kérded s megállapítod, „hogy nagyon sok embernek vannak ilyen-olyan, többé-kevésbé hasonló, analóg kocsmai élményei?” Igen, vannak! Tervezek egy miniatűrt a sztereotip, minden (legalábbis a IV. osztályú) kocsmára jellemző magatartás-, viselkedés- és nyelvi formákról. Léteznek ilyenek, noha nincs két egyforma kocsma, főleg nem vendégsereg! A Vizeim túlfűtött (s absztinens!) személyessége, és a Kocsmai miniatűrök (önmegtartóztatónak nem mondható) „tárgyilagossága” egy tőről fakad: belőlem! Minden írás(om)ban kötelező az általad említett kettősség. Ennek hiány egyenlő az irodalmiság hiányával.
Káfé: Visszatérve a Vizeimre – hogy néz ki az a varázsos, túlfűtött táj ma, higgadt szemléletű szembesüléskor?
TGK: Te tudod legjobban, hogy „higgad szemléletű szembesülés” nincs! Még ha akarjuk sem, tudunk egy tájat kizárni a hozzá fűződő emlékek halmazából! Az igazság, hogy a „történet” ideje óta alig jártam Újszászon! (Megakadályozott az egyetem – Szeged –, a munka – Szolnok, Eger –, és közben néhány „hősöm” /Apám, Anyám, Karcsi/ halála). Ez utóbbi tette véglegessé elszakadásomat. Egyébként a szembesítést (a Vizeim egyik mellékleteként megjelent) A jasziban elvégeztem.
Káfé: Köszönjük a válaszaidat!


Pusztai Péter rajza