7.

– Mi van? Tapsra vártok? Menjetek isten hírével! – szólt Ináncsiékhoz Ármi bácsi. Jázminhoz és Misurdához így beszélt: – Kerüljetek beljebb minálunk!
A tolvajfogók elkullogtak. Paja a bajsza alatt mormogott: „Azt lesheti, hogy mikor kapok én el neki még egyszer valakit! Még becsületeset se!”
A nyári konyhában Birincsik már nem volt ilyen nyájas.
– Tudjátok, hogy dutyiba is juttathatnálak benneteket! – Az asztalra tette a kalitkát. – Melyikőtöknek jutott eszébe ez az eszetlenség?
Mikor percekig nem kapott választ, kitett az asztalra egy újságpapírral bedugaszolt borosüveget („Poharat találtok a stelázsin!”), felkapta a kalitkát és kiment. Az ajtót kívülről kulcsra zárta. Útja természetesen a galambokhoz vezetett. A Pötyi-lak előtt kieresztette az összekuporodott Pötyit és Belzebubot.
– Mit csináljak azzal a két gazfickóval? – tette fel félhangosan a kérdést.
Viola néni nem lett volna önmaga, ha az előbb nem hallgatózott volna a nyári konyha ablaka alatt. Most kijött a galambházból, lerakta a seprűt, lapátot és a férje mellé telepedett.
– Dolgoztassuk meg őket egy kicsit, Árminom! Van itt munka bőviben. A kertben, a méhesben.
Birincsik megpuszilta Viola néni homlokát.
– Violkám, te tényleg megérdemled, hogy én legyek az urad! De csak az egyiket tartsuk itt, kettőnek a kosztja sokba lenne. – Visszaballagott a nyári konyhába.
– Döntöttem. Egyikőtök itt marad egy hétre, nem, tíz napra! Mégpedig te! – Misurdára mutatott. – Te – fordult Jázminhoz – holnap még maradsz! Nálunk ünnepelsz. Ha nem felel meg, mehettek a dutyiba!
Misurda nem mert, Jázmin nem akart ellenkezni, érvelni.
Ármi bácsi kora reggel kiválogatta és elkülönítette a többitől a magyar tenyésztésű galambokat. Az odamerészkedő más kelet-közép-európaiakra ráförmedt: – Ácsi, barácskáim, vége van már a proletár internacionalizmusnak! – A bukovinait és az aradit így fékezte meg: – Majd ha ti is benne lesztek az Unióban, nem a Szovjetben, hanem az Európaiban! – A magyarok elé idei búzaszemeket és „új kenyér” morzsáit szórta. Ellenőrizte Pötyi és Belzebub biztonságát, s ment öltözködni.
Hogy a Kalózfalvi Turul Galambászegylet miért éppen augusztus 20-án tartotta a jutalomosztással egybekötött ünnepi ülését, nem tudjuk pontosan. A csakis ezen alkalmakon megjelenő botcsinálta galambász, Kakuk Ödön, a rokkantnyugdíjas latin-történelem szakos tanár a Pax Augustával magyarázza, mondván, hogy a béke jelképe a galamb, huszadika meg egyébként is ünnepnap.
A reggel feldíszített tanterem padjai 9 órára megteltek – Jázmin és Misurda kivételével – ünneplőbe öltözött férfiakkal. A szervezők nem felejtettek el a padokra egy-egy kancsó bort és két-két poharat tenni. Szittya Bendegúz bácsit egyszer, a rendszerváltozás utáni első aug. 20-án meghívták a falusi ünnepség szónokának, de többször nem. Azóta itt beszél és itt is beleszólnak.
– Nem volt rossz az az alkotmány! Abba bele volt írva az igazság! Mindenki dolgozhatott, és mindenkinek jutott kenyér az asztalára. És az a kenyér még egy hét múlva is kenyér volt!
– Jól mondja! És nem annyiba került, mint máma – bölcselkedett Eősze Gerzson. Szavaira többen felszisszentek. A többek közt Bekecs Tóni.
– Pont maga beszél így, aki világéletében még egy szalmaszálat se tett keresztbe, megélt a piros könyvéből, a kenyér helyett meg kalácsot, tortát evett!?
– Jó is a torta! Főleg a puncis! – A kis Kohajda szellemességén csak ő nevetett.
Ármi bácsi csillapítani akarta a kedélyek közeledő háborgását.
– Fejezzétek már be a piszkoskodást, a másik lepocskondiázását!
– Jó, jó, de mikor lesz megint 3,60 a kenyér?
– Meg olcsóbb a galambtáp?
Ármi bácsi beletörődve legyintett, megfogta poharát. Misurda félénken szólalt meg.
– Egy rokonomnak az volt a szavajárása, hogy „Addig jó nekünk, míg Kádár apánk él!”
– Apja az öregistennek, nem nekem!
– Emberek, kollégák! Állapodjunk meg abban, hogy István napja van!Kirakó Gida érezte, hogy neki kell szólnia.
– István király volt a legnagyobb magyar.
– Az Széchenyi István volt, te hülye!
– De István! És ez a lényeg! Az én harmadik nevem is az!
– Emlékeztek Lóczy Pestára? Őszerinte a legnagyobb Árpád vezér volt, mert kivezetett bennünket a Szovjetunióból.
– Hiszen Szovjetunió már nincs! – Néhányan helyeseltek, de a többség sóhaja, összenézése és vállvonogatása azt a véleményt fejezte ki, hogy a szegénység legnagyobbika a humorérzék hiánya.
– Már megint az a büdös politika! Inkább azt döntsük el, mielőtt a lényegre térnénk, hogy hogyan emlékezzünk méltóságosan!
– Igyunk először az alkotmány egészségére, utána meg…
– De hát már másfajta alkotmány van!
– Nem baj! Iszunk arra is!
Bakó Paja, aki ügyesen az absztinensek közé ült le s már a negyedik kancsó bort itta, Misurda és Jázmin felé emelte poharát és felkiáltott:
– Igyunk Ármi bátyánk tolvajaira!
Tusnádi nem állhatta meg szó nélkül. Hangjában malícia csengett.
– Akkor éljenek a hamisítók is! Igyunk a mi Pajánkra!
– Most már tényleg elég! Még egy szó, és nem lesz jutalom! Még egyszer kérdezem, mit csináljunk?
– Pesten tűzijátékot szoktak.
Lett jutalom, ami közösen el is költöttek a futballpálya melletti sátorban, ahová a Vízisellő személyzete kiköltözött. És lett tűzijáték is? a javasolt 2004 petárda helyett végül huszonnyolcat robbantottak fel VIII. 20-án sötétedéskor. A falu lakossága ujjongva tapsolta meg az egyesület meglepetését. Ármi bácsi, Ábris és Andor összeölelkezve, egy-egy nótára meg-megállva tántorogtak haza.
Jázmin hajnalban visszaindult Tornamásnaposra.