In memoriam néhai szakdolgozatom (1966)

KÖNNYEBB, MINT A SÁNTA KUTYÁT ?

Mármint utolérni a plagizátort. A google és egyéb plágium-detektorok korában különösen. Rászabadítom a szövegre a keresőket, és ripsz-ropsz, már az is megvan, kitől lopta, mennyit lopott, mikor…

Szerencsére nem vagyok – és hál’ istennek, már nem is leszek – Magyarország államfője vagy más vezető politikusa. Megmaradok idiótának* – a görög szó eredeti értelmében (az ugyanis – elmarasztaló felhanggal – a politikától távol maradókat jelölte; a görög polisz demokráciája megkövetelte a polgár tevékeny részvételét; nem úgy, mint a mi demokráciánk, amely hideglelést kap tőle…) Nem fenyeget hát az a veszély, hogy megvádolnak: loptam – én is – a szakdolgozatomat, a sógoromtól (a dolgozatírás idején már volt), egy bolgártól (ilyen még több volt) vagy mástól; sosem a kitől a lényeg.

Persze, amikor én írtam szakdolgozatot, én is „cseleztem” (remélem, az enyémet sem tudják előkeríteni) . De nem loptam. Csak lusta voltam kutatni. Ezért hazudtam. Kegyesen. (A kegyes hazugság mégiscsak bocsánatosabb, mint a sunyi lopás…) Kitaláltam néhány forrást; azokból bőven idéztem is. Nincs az a gugli (persze, akkor még nem létezett személyi számítógép sem), amelyik fölfedne egy nemlétező „eredetit”. Magától az ember különben is nyugodtan lophat. Ahogyan a költő is hazudhat – csak rajt’ ne kapják….

Már csak azért sem plagizáltam, mert sokkal bonyolultabb lett volna összelopkodni egy dolgozatot, mint együltőhelyben megírni (akkoriban egy akut szómenésben szenvedő bölcsésznek semmiség volt összehozni egy negyven-ötven oldalas opust). Haloványuló emlékeim szerint egy napot töltöttem az Egyetemi Könyvtárban (hogy megcsapjon a genius loci füstje és hogy a katalógusból előbányásszak néhány hasznosíthatónak tűnő könyvet, cikket, tanulmányt a lábjegyzetekhez), megírtam egy nagy „spirál” füzetbe az egészet, majd elmentem és megittam néhány korsó sört. Másnap-harmadnap lepötyögtem a házasságba már hozományként vitt NDK-gyártmányú táskaírógépemen a szükséges példányszámban (fent egy vastag írógéppapír, alatta az átütőpapír-hártyák); vigyázva, hogy ne nagyon hibázzak, mert azt annyi példányban kellett (az akkor hitech-nak számító fehér kifestő löttyel) javítani. Akkoriban elég jól és elég gyorsan gépeltem, szerény ösztöndíjamat ugyanis – egyebek között – fordításokkal is meg kellett toldanom, hogy hozzájáruljak a szűkös családi büdzséhez.

Amikor minden kész lett és a lábjegyzetek sorszámozása is rendben találtatott, elvittem a paksamétát egy öreg könyvkötőhöz, aki (sajnálatosan sok sör áráért) bekötötte szakdolgozat-feketébe. A gyászborítón – arany betűkkel – ott virított az opus címe és alkotója neve. Tehát nem egészen egy hét alatt megvolt az egész, cakompakk.

A szakdolgozat – amint az felsőbb iskolákat végzett körökben közismert – a felsőbb iskolai tanulmányokat lezáró kötelező írásbeli teszt. Az oktató intézmény ebből győződhet meg arról, hogy a hallgató nem hiába töltött el ott éveket (négyet, ötöt, többet): megtanult magasabb fokon olvasni és írni, képes értelmes összefoglaló elkészítésére, s abban esetleges önálló gondolatait is meg tudja fogalmazni. Ennyi az elvárás, nem több (ezért könnyű megfelelni is neki). A szakdolgozatokat az esetek döntő többségében el szokták fogadni – és el is szokták feledni. Ha sokan világrengető fontosságúnak is tartják szüleményüket, Nobel-díjas szakdolgozó nem sok akad (Karinthy írt erről a Röhög az egész osztály című szakdolgozatában).

Általában a hallgatók (ez még a magukra oly sokat adó bölcsészekre is érvényes) sem is tulajdonítanak nagyobb jelentőséget a szakdolinak, zömük ráadásul azzal egy életre be is fejezi „tudományos” munkásságát.

Nem én voltam hát az egyetlen, aki összecsapta. Nem tartoztam az eminensek közé, akik már elsőtől gyűjtögették az anyagot a szakdolgozatukhoz, melyből – mint valami burjánzó embrióból – hamarosan doktori disszertáció születhet (először kisdoktori, majd egyre nagyobb doktori). Ilyenekből lettek az „egynumerás” tudósok, akik egész életükben ugyanazt kutatták, egyre mélyebben és szélesebben és rögeszmésebben. Mindig nagyra becsültem őket, de sosem akartam nyomukba lépni. Már akkor (a hatvanas évek derekán) is akadtak olyan linkek, akik más tollakkal ékeskedtek: az Ecserin vették; megörökölték családon belül; kártyán elnyerték mint egyesek a Nobel-díjat, stb. Őket azonban lenézte a bölcsésztársadalom („még egy nyamvadt szakdolihoz is hülye…”) A köztes „futottak még” kategóriában számosan voltunk élesebb eszű, lustaságot meg nem vető, egyetemi avagy tudományos pályára nem készülő és a kétbetűs hivalkodó „dr.” előtagra nem sokat adó diákok. (Itt említem meg: áldott emlékű Anyám, szegény, engem is biztatgatott a „doktorátus” megszerzésére, de semmi szükségét nem éreztem soha: nem akartam sem fogorvosnak, sem jogásznak, sem nőorvosnak, sem politikusnak átképezni magam – nem stílusom fölvágni tök üres címekkel. Igazi doktorátushoz meg nem voltam eléggé tudós alkat – születési hiba.) Szóval mi, a népes középmezőny lankadt versenyzői voltunk azok, akik sajnáltuk értékes – főként linkségekre használt – időnket hiábavalóságokra fordítani, ezért viszonylag csekély erőbedobással abszolváltuk ezt a kötelező gyakorlatot. Annyit azért adtunk magunkra, hogy ne csak úgy odakenjük a dolgozatot. A plagizálás lehetősége pedig meg sem fordult a fejünkben.

Amúgy sem értem: hithű keresztény (keresztyén) emberek hogy szánhatják rá magukat plágiumra, hiszen megsértik vele a tízparancsolat felét és kimerítik vele – a bujaság kivételével – majd az összes főbűnt (különösen a nyolcadiknak besorolt hazugságot). Heveny ifjúkori ateizmusom és még hevenyebb, de büszkén viselt marxista etikám (amelybe a bujaság azért belefért) ezt a megoldást eleve kizárta.

Mindenki igyekezett biztosra menni, én is. A rengeteg kínálkozó biztos recept közül én a legnehezebben elszúrhatót választottam: elébe mentem egyik professzorom egyértelmű ajánlatának. Az általam választott nyelv akkor még viszonylag új volt az egyetemen, számos alaptankönyv (jegyzet) hiányzott. A történeti nyelvtant előadó – nagy tudású, mindőnk által kedvelt – tanár úr nem rejtette véka alá, hogy szeretné megírni tárgyából a hiánypótló jegyzetet, méghozzá mielőbb, hogy a következő tanévben már abból tanulhassanak a tudásra éhes ifjak. Ajánlata egyszerű és félreérthetetlen volt: aki az ő tárgyát választja, azaz neki írja a szakdolgozatát, az számíthat jóindulatára. Ha jól emlékszem, hárman futottunk neki a tanult nyelv történeti nyelvtana egy-egy fontos kérdésének (a leendő jegyzet tartalomjegyzékéből lehetett választani a még szabad címeket – nekem az adott nyelv mellékneveinek összehasonlító fokozása jutott, különös tekintettel a nem-analitikus, szintetikus és organikus formák túlélésére… Ez elég tudományosnak és elég szimpatikusnak tűnt). A téma maga – nyelvészek számára – izgalmas, rengeteget írtak róla; én azonban nem voltam nyelvész akkor sem (most sem), de mindig vonzódtam e gyönyörű tudományhoz. A biztosra menetel esetemben együtt járt bizonyos szakmai ellenőrzéssel is: a professzor mégsem iktathatott be saját jegyzetébe fércmunkákat. A körülményekből az is következett, hogy nem vártak el tőlem eget rengető saját következtetéseket, bőven elegendő volt a rendelkezésre álló szakirodalom alkotó feldolgozása és idézése.

Most már bevallhatom: itt-ott elrejtettem néhány hipotézist, adathamisítástól sem visszariadva, hogy bizonyítsam: valóban értek a témához. Pedig dehogy… Egyetlen „példát” ideidézek. Leírtam, hogy a primitív nyelvekben a mellékneveket nem tudták fokozni, még összehasonlítani is csak a maguk ellentétével tudták. Ha mondjuk azt akarták közölni, hogy az apa okosabb, mint a fia, emígyen szóltak: „Az apa okos, a fiú buta.” A tekintély biztosítására azt állítottam: a nagy Humboldt (a Sándor) nyomán járó valamelyik expedíció jegyezte föl egy azóta kipusztult amazóniai törzsnél ezt a megoldást. Természetesen, az elejétől a végégig én találtam ki az egészet – de hihetőnek tűnt és nagyon jól beleillett a gondolatmenetembe. Már nem emlékszem, hogy neveztem el a kitalált indián törzset, mely nyelvhasználatában a mellékneveket nem volt képes egymáshoz viszonyítani, mert ezek az amazóniaiak az adott tulajdonságokat abszolútnak, azaz összehasonlításra alkalmatlannak fogták föl.

Az ötlet talán a másik tanult nyelvemből jött: ilyesmire hajazott, hogy az oroszban egyes melléknevek fokozhatatlanok – nincs pl. kopaszabb, sántább, vakabb, süketebb, és természetesen, nincs balogabb, féllábúbb, fejetlenebb sem. Logikus tehát, hogy egy „primitív” indián szerint valaki vagy kopasz, vagy pedig hajas. Az utóbbinak lehet több vagy kevesebb fejszőrzete, a teljes hiány, a kopaszság viszont nem fokozható. Kiötlött munkahipotézisemet (melyet áldott emlékű professzorom nagy truvájnak minősített, és őszintén sajnálta, hogy a jegyzetébe nem illett bele), az abszolút kategóriákban gondolkodó indiánok ötletét Manitou és többi égi társa bocsássa meg nekem… Egyébként nyugodtan lehetett volna akár úgy is, ahogy akkor leírtam. Jóval később olvastam egy igazi nyelvészeti munkában, hogy a gondolkodás kevésbé elvont korszakában az emberek egyes tulajdonságok kisebb-nagyobb fokú megjelenését új fogalmaknak vélték, és azokat önálló szavakkal nevezték meg. Ilyenekből lettek a „kivételek” : bonus-melior-optimus avagy bueno-mejor-óptimo; harósij-lúcssij; good-better-best avagy gut-besser-Gösser…

Egytől azért mindmáig tartok: valamilyen megvadult vérbölcsész rászalad valahogyan az én szakdolgozatomra és azt használja majd forrásnak; így a kitalációm továbbgyűrűzik. Ezért is jó, hogy a szakdolik sorsa a megérdemelt elenyészet…

Szentgyörgyi N. József

* Félperces kirándulás a görög kultúrába – az idiotész kapcsán:

A polisz – a városállam – teljes jogú polgára volt a politész. A polgárjoggal rendelkező, de a vele járó kötelezettségekkel nem élő személyt, aki távol tartotta magát a politikától; a démosz ügyeiben való aktív részvételtől (demokrácia); vagyis a népgyűlésekről (ekklészia, agora) mindig hiányzó, a közügyek iránt közönyösséget tanúsító, emiatt erény (areté majdan virtus) nélküli embert nevezték – megvetően – idiotésznak. Később ez a szó más jelentéseket is felvett, eleinte a céhen/szakmán kívülit, a kontárt, a laikust, a tudatlant; végül már a mai értelemben vett idiótát jelölték vele.

(Forrás: nyelvmájszter)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ