(Puzzle-darabok életemből)

És már moziba is jártunk. Kizárólag orosz/szovjet vagy a keleti szoctábor tagállamainak alkotásain csiszolhattuk ebbéli műveltségünket. A mozikba bejutás nem volt egyszerű. Az a mód, hogy sorban állunk (nem volt az sorban állás, hanem dulakodás, az elsőknek a kasszához lapítása, az egy lej ötven banit alig tudtad bedugni a vasútállomásokra emlékeztető kasszanyílásba s közben állandóan kaptad hátulról a későn jött haverek megrendeléseit) már azért sem volt jellemző, mert ahogy visszaemlékszem, kéthavonta egyszer lehetett erre a célra a családi kasszából pénzt kunyerálni, s a filmek hetente változtak. Egyáltalán nem volt ritka és szégyenteljes a bácsi, kérek szépen ötven banit mozijegyre szöveggel a sorban álló felnőttek bosszantása és talán ma hihetetlen, de mindig sikerrel járt, a város jobb családjainak gyermekei is művelték ezt, ügyelve, nehogy ismerős felnőtt legyen a közelben. Dicséretére váljon az akkori felnőtt társadalomnak, háromból kettő adott. S ha nagy véletlenül nem volt adakozó bácsi, hát maradt a belógás, a besurranás, amikor megnyílt az ajtó és ráomlott a sok kultúraéhes a bejáratra. Mi, kicsik a lábak között, vállalva a fülön csípés kockázatát, próbálkoztunk így bejutni. A rafináltabb és legtöbbször sikerrel járó módszer, hogy összeadtuk három-négyen a pénzünket, vettünk egy jegyet, s aki bement, kinyitotta a WC-ablakot, azon másztunk be. A teremben nem volt probléma helyet kapni, minden előadás legjobb tíz helye fent volt tartva az elvtársaknak, ha jöttek, ha nem, ezek üresen tátongtak, s ha még az elején a túlbuzgó jegyszedő elemlámpájával körbejárta a termet és megpróbált elkapni minket, a többi jogosan széken ülő néző lehurrogta, hogy ne zavarja a híradót ezzel a fölösleges marhasággal s így, majdnem ingyen a legjobb helyekről nézhettük a remekműveket A filmek közül emlékeimben kiemelkedő helyet kap a Buján-sorozat. Nem esküszöm meg, de Buján talán a ló volt, aki hűségesen kimentette szovjetkatona-gazdáját (és nem fordítva) a leglehetetlenebb helyzetekből. Volt úgy, hogy a kozák, szovjet harcosnak, már csak annyi ereje volt, hogy odaadta a lónak a pártkönyvét és a még esedékes tagságdíjat s azzal elbúcsúzott a világtól, még ájultában, lekaszabolt vagy száz német fasisztát, de aztán mégis a lovának köszönhetően megmenekült, hogy a következő héten újra láthassuk és kommentálhassuk a „fiút”. Általában a szereplők a fiú és a lány voltak, nevüket nem sikerült még akkor, frissiben sem megjegyezni. Teljesen hamis képet akarnak alkotni azok a túlélők, akik személyes élményeik alapján írnak szörnyűségeket erről a hadseregről, a Berlinig tartó menetelésről. Én tanúskodom, mert több mint negyven filmben is láttam, az orosz katonák nem loptak, nem erőszakoskodtak, nem zabráltak. Ez mind ráfogás, hanem úgy, ahogy a vásznon bizonyítottan látni lehetett, irtották a fasiszta gyomot, nyomukban kivirágzott a mező és kiderült az ég, elhozták Európa felének a szovjetszabadságot. Éljen a világ proletárjait felszabadító hős szovjet hadsereg, éljen a béke angyala, Sztálin elvtárs! Hurrá, hurrá, hurrá. Szerencsére ez is lejárt, jöhetett Latabár, s már hivatalosan is lehetett röhögni a moziban, nemcsak utána otthon, mint a Buján-filmeken, s azután tényleg Birlikkel egy pár nagyon jól sikerült Caragiale-darabban, de ezek a századeleji korrupt román rendszer tükörképeként, nagyon aktuálisak lévén, a sokoldalúan fejlett korban is, eltűntek valamelyik filmtékában. Lolo- brigida és társai majd később, az érettségink előtt szabják meg a lányok frizuráját és szoknyáik hosszúságát is.

Nem csak írni és olvasni tudtunk már iskola előtt, hanem például. a pavlovi reflexszel is jóval a hetedik osztály előtt tisztában voltunk, bár csak abban a formában, ahogy az akkor tízéves, most már sógorom Henter Pál a bógenezéssel (a korcsolyapályáról jött haza kipirulva és újságolta, már bógenezni is tudok, igaz nem tudom mi az). Akárhányszor színházba ment a család, ahogy elértük a nagylépcsőket követő sárga kövekkel kirakott vár alatti utcát, valamelyikünkre mindig rájött a székelés tarthatatlan szüksége. Az akkori Rata előtti földalatti WC ilyenkor már megközelíthetetlen volt. Reggel és délelőtt, még úgy ahogy, használható, de aztán ellepték az átutazó, vagy éppen letelepedő hegyentúliak, és jó szokásúkhoz híven felkuporodtak ügyesen a WC- karimára. Nem, nem ültek rá, csak leszarták, a következő majd a kagyló elé, azután az ajtó és kagyló közé, s estére a kígyó a bejárati lépcsőig aláaknázta a terepet. Abban bíztunk, hogy a Bernády-házban még nem zárták be a nagy tölgyfakaput, oda bemehetünk, s az udvaron a közösben könnyebbülhet a soros, többnyire így volt. Ez a Rata állomás (autóbuszállomás a későbben születettek kedvéért) színház volt számunkra, nyáron a buszok tetején dolgozó csomagfelrakók, de még az oda felkapaszkodók, kik bent már nem kaptak helyet, a mai Pakisztánból jövő képeket idézik fel s télen itt rakták le a hatalmas szarvas-, vaddisznó- s nem is olyan ritkán medvetetemeket, a Kelemen- havasokbeli vagy görgényi vadászatok trófeáit. Amennyire élvezet volt nekünk az ott iskolába menőknek, annyira átok a környéken lakóknak, mert ha megtelt a földalatti WC, hát minden kapualjat latrinának használtak a már fentebb említett világjárók. A tér közepén újságosbódé nagyon kedves nénivel. Milyen kár, hogy már nem emlékszem a nevére, megérdemelné, hogy legalább így megmaradjon. Az ötvenes évek közepéig minden héten félretette a L’humanite, a Le Monde számait édesapámnak s nekünk a Vaillant, ezzel ablakot nyitott a világra, játékosan megadta a nyelvtudás élvezetét.A kis, vicces történetek rajz és buborék a szöveggel, rávezettek, hogy utánanézz, mit is mondott? Ugyanitt lehetett protekciósan (később, szerencsénkre minden így ment, ez tette lehetővé valamennyire, hogy az őslakosság elszigetelje magát az elposványosodástól), a Ludas Matyit kapni, bár erre mi nem költöttünk, mert néhány baráti családból egy hét késéssel meglehetett szerezni (még édesanyám is élvezettel nézte, hogy Icuka már megint mit vetett le gömbölyű idomairól s milyen következményekkel). Újságot nem járattunk, rádiónk nem volt, míg nagytatáék oda nem költöztek, és attól fogva is csak a szabadeurópaszabadmagyarország hangja üvöltött a rádióra ráfekvő, nagyothalló nagytata fülébe míg hatalmas recccssss, hazajött Géza bácsi… Gyufával volt megjelölve hol az adó, hogy ne kelljen sokat keresgélni. 56-ban, amikor a budapesti lakosokat arra kérte a Nagy Imre-kormány, tegyék ki a rádióikat az ablakba, hogy így csitítsák a tömeget s biztosítsák, a kormány a helyén van, tudja, mit tesz, nem csak nálunk, a környék minden ablakába ki voltak téve a rádiók, míg haza nem rohantak a még aktív fiatalok s reecccs reccccs sorra. A mi családunkban a gyermekek 56-ból mást nem érzékeltek, sőt, most már szégyellem, de amikor a hatvanas évek elején életemben először átléphettem a határt és egy volt horthysta tiszt vendégeként pár hetet Budapesten töltöttem, az ő elbeszélése után az elszabadult csőcselék ellenőrizhetetlen lázongása, hőbörgése volt az egész, valószínű ő is csak átélte, de nem megélte az eseményeket, mint én gyermekfejjel a szocializmus születését.

(Folytatjuk)