Fiatal színész volt Szabó Zoltán, s mi a lap irodalmi mellékletében humoros írásait már közöltük, amikor az interjúsorozat ötlete megszületett. Hogy ő belülről ismerve a színpad világát tegye fel azokat a kérdéseket, amiket mi, a színházat kívülről tisztelők, nem tudnánk. A lapot Ifjúmunkásnak hívták, töbnyire Bukarestben szerkesztettük, a színészek pedig az erdélyi városokban elszórtan, Székely Zoltán maga Sepsiszentgyörgyön tevékenykedett. Interjúit Székely Tamás álnévvel írta alá – sose kérdeztem tõle, miért volt szükség az álnévre, amikor alanyai természetesen tudták, ki kérdezi… Magamnak úgy magyaráztam meg, hogy a tollforgatót próbálja elválasztani a színésztõl. Szabó Zoltánt, mármint a mûvészt pedig én faggam az utolsó, a ”+1”-interjúban, ne maradjon ki a saját generációjából.
Aztán elváltunk, nagyon elváltunk – egymástól meg Erdélytől, Székely Szabót, mert egy idő után már úgy írta alá írásait, Bécsbe sodorta a történelem szele, engem a Monarchián, viszont nem távolodtunk el önmagunktól: a bécsi színész meg író, aki civilként taxisofőr, s önmagát bájos öniróniával ezért ”vezető színész”-nek nevezi, aki ”taxír”, hét évvel a sorozat, s akkor már a ”változások” után újra faggatni kezdte ”alanyait”, volt miről beszélniük és most már szabadabban tették. Az interjúkat kötetbe szedte, generációja újra együtt volt egy bécsi kiadású könyvben, szavaik legalábbis. A ”+1”-interjút újra magam készítettem a szerzővel.
Székely Szabó Zoltánban valami kapadhatatlan erőforrás bugyog. Mindamellett, hogy Bécsben taxit vezet, Tatán bort termel, hogy ír, szerkeszt, színészként haknizik a régi monarchia városaiban, futotta egy ”harmadik felvonásra”: 2011-ben újra feltette önvizsgálatra késztető kérdéseit a kollégáknak, alább megnevezem mindeniket, s összejött végül az Egy nemzedék három felvonásban. Erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma című kötet, amit a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó adott ki, nem is olyan régen, vagyis 2012-ben. A ”+1”-interjút Székely Szabó Zoltánnal stílusosan és a tradíció szerint újra magam készítettem.
Ajánlom a könyvet mindekinek, erdélyinek meg nem erdélyinek. Senki nincs abban a helyzetben , hogy a virtuális társulat minden tagját ismerje, ám tulajdonképpen nem is fontos, kirajzolódnak ugyan az egyéni sorsok is, de kikerekedik egy nemzedék sztorija. Meglepő részletekkel, az intejúvoló szerző láthatóan nem szakadt el generációjától, mindent tud róluk, még pletyka-szinten is, és mindenre rákérdez.
Minthogy szerkesztőként és ”+1”-kérdezőként magam is része vagyok a H. Szabó Gyula által szerkesztett, Matei Lászlónak köszönhetően ízléses borítóval ellátott könyvnek, nem dicsérhetem tovább ebben a rendhagyó bemutatóban a szerzőt, ezért két történetet idézek a szövegtengerből, hadd keltsem fel velük az olvasó kíváncsiságát. Az egyik a Nászta Katalinnal készített második interjúból való, s azt mutatja, milyen a többéves, diktatúra alatti szorításból kiszabadulva, a szülőföldtől elszakadva új életet kezdeni, milyen kapaszkodókat találhat a tudat. Amikor Nászta mesél, már egy másik világból küldi a válaszát, Sepsiszentgyörgy helyett egy magyarországi vidéki városból:
”Megismertem egy színészt(…), akit egy alkalommal megszólítottam a lépcsőházban (…) szerettem volna megnyerni egy előadóestre. Pár mondat után, miután közölte velem, ő nem haknizik, Jézus Krisztusról mesélt, akivel találkozott, akivel beszélgetni szokott, akit szeret, aki szereti őt… Elképedve és lenyűgözve hallgattam. Észre sem vettem, hogy már másfél órája beszélgetünk a lépcsőházban.(…) És aztán szép lassan kinyílt szívemben az istenhit. Kaptam egy Bibliát, amit olvasni kezdtem és rájöttem, hogy milyen bűnös vagyok…”
A másik szöveg hadd oldja fel az első feszültségét! Aki mesél, az Kovács Katalin Marosvásárhelyről:
”Szóval, ’78-ban egyik pillantaról a másikra elment a hangom. (…) Sok badarságot összehordtak a hangomról, közben az idő telt, bizonytalanságom egyre nőtt. Aztán egy este – tél volt, nagy hó – nem bírtam tovább magammal, pizsamára-papucsra télikabátot öltöttem és kirohantam (…) a Maros töltésére, neki a vasúti sínnek. Jött is valami a kanyarban (vonat vagy csak mozdony) a Nagyállomás felõl a Kisállomás felé, lassan, nagyon lassan, talán még annál is lassabban, mivel nem volt neki ideje és módja felgyorsulni. Meg is állt szépen, komótosan, lepattant róla egy hatalmas, sötét alak, kezében még hatalmasabb doronggal, vagy mivel… nem láthattam jól a könnyeimtõl… káromkodva rohant felém, bukdácsolva a jeges talpfákon, én meg rettenetesen megijedtem, nehogy agyon találjon csapni, amilyen pechem van mostanában… Nagyon hamar hazaértem.”

Gergely Tamás
Stockholm

A megkérdezett művészek: Ács Tibor, Balázs Éva, Bálint Péter, Czegõ Teréz, Dálnoky Zsóka, Debreczi Kálmán, Dukász Péter, Szász Enikő, Fábián Enikő, Fülöp Zoltán, Györffi András, Hajdu Géza, Hunyadi László, Kárp György, Kovács Katalin, László Zoltán, Márton Árpád, Méhes Kati, Nászta Katalin, Nemes Péter, Parászka Miklós, Rozsnyai Júlia, Sata Árpád, Simon Gábor, E. Szabó Lajos, Székely Szabó Zoltán, Szélyes Ferenc, Tatai Sándor, Tompa Gábor, Zalányi Gyula.

1. Art:
   2012. augusztus 15. 02:29

   De jó!!! Zoli a régi jó öreg Tháliában dedikálta nekem az „kétfelvonást” 1995-ben, és akkor televízió-interjút is készítettem vele erről. A könyvben megszólalók többségét személyesen is ismerem, néhányukhoz évek óta tartó barátság köt. Nagy örömmel olvasnám el a harmadik nyilatkozatukat is… Hol tudnám megrendelni a kötetet?