Jancsó Miklós: Misszió
A misszió kifejezés egyike lett az idők során rossz mellékkízűvé váló fogalmainknak. Szótári jelentése: küldetés, hivatás, rendeltetés (vallási jelentéséről most nem beszélek – a lentiekben sem ilyen értelemben írok a fogalomról).
Valamikor a két világháború között, Erdély Romániához való csatolása után, az erdélyi magyar sorsvállaláshoz nagyon hozzátartozott a misszió-fogalom. Jelentett pedig ez a szerepvállalás minőséget, tisztességes helytállást, kultúrateremtést, anyanyelv – kultúra – ápolást egy lassú sorvasztásra ítélt etnikai közösség megmentéséért, önmagára talállásáért. – Hiszen az erdélyi magyarság akkor, a rászakadt kisebbségi sorssal, tudjuk – nem tudott „megbarátkozni”, nem találta meg a legmegfelelőbb formát a történelmi helyzetteremtette sorsvállaláshoz. Nem beszélve arról, hogy akkor még komoly reményt tápláltak és bíztak az emberek egyfajta demokratikus – kisebbség – állapot megteremtésében. (Mi, akik beleszülettünk a kisebbségbe – 1945 után valahol mindent, „természetesen” fogadtunk, ami akkor új, zavaró és idegen volt az erdélyi magyar társadalom számára).
Mondom, sokan vállalták akkor az erdélyi sorsot. A missziót.
1923-ban hazatért Erdélybe Kuncz Aladár.
Előttem az íróasztalon az Erdélyi Helikon 1931 augusztus-szeptemberi száma. Főszerkesztő: Kisbán Miklós, szerkeszti: Kuncz Aladár.
De az 1931-es lapszámban a szerkesztő Kuncz Aladár neve gyászkeretben van. Ez a Helikon kiadás emlékszám, a nemrég elhunyt Kuncz Aladárról szól, róla emlékeznek a kortárs barátok, írók.
A misszió-téma kapcsán idemásolok néhány gondolatot a főszerkesztő Kisbán Miklós Kuncz Aladárt búcsúztató soraiból:
„Most, midőn megjelenik az első szám, mely az ő nevét már gyászkeretben viseli homlokán, el kell mondjam, miként lett a folyóirat szerkesztője.
Éppen két éve ennek.
Áprily lemondása folytán a folyóirat élére szerkesztőt kerestünk.
Mindenki Kuncz Aladárra gondolt. Minden szem felé fordult.
De volt egy nagy nehézség. Anyagi nehézség.
A folyóirat a szerkesztésért csak igen-igen szerény javadalmazást tudott nyújtani. Körülbelül annyit, amennyit egy jobb gépírónő keres. Többet nem bírt meg. Másrészt bizonyossá lett az is, hogy a szerkesztés igénybe veszi egy embernek egész idejét, másként nem prosperálhat. Valóban aggodalommal fogtam hozzá, hogy Kuncz Aladárt ilyen körülmények között a szerkesztői állással megkínáljam. Hiszen neki az »Ellenzék«-nél a mi viszonyaink szerint aránylag jó helyzete volt.
Itt, ebben a szobában beszéltem vele, ahol e sorokat írom.
Hosszan, kissé elfogódva, kissé szégyenkezve adtam elő kérésemet. Most is látom, ahogy itt ül, a kanapén velem szemben. Szótlan hallgatta; csak nagy okos szemei csillogtak a sötétedő estében.
Mikor befejeztem, könnyed mosollyal kérdezte:
–”»Ez tehát olyan prófétai munka?«
–»Valóban az«– feleltem.
– »Akkor vállalom«.
És rögtön rátért póz nélkül, frázis nélkül a programra, tervekre, elgondolásokra, hogy szó ne essék arról az áldozatról, amit ő hozott.”
Olyan prófétáról ír – a próféta Kisbán Miklós (hiszen ő is az volt, de mennyire az), aki hazajött. Mert talán másképpen nem tehetett.
Voltak olyan próféták is, akik el kellett távozzanak hazájukból, hogy életművüket megalkothassák – de idegenben is erdélyiek, magyarok és próféták maradtak – halálukig. Utána is.
Cs. Szabó László-könyvek a polcomon. Amik még itt, Erdélyben, vagy Magyarországon jelentek meg. Majd a Római muzsika – ami már idegenben íródott. Csíkcsekefalvi Szabó László. Fiatalkori arcképe a falon. Mellette Kuncz Aladár fotográfiája. Szüleim sokat emlegették a távoli rokont: Szabó Lászlót, aki Jancsó Elemérrel, apámmal járt Párizsban először. Apám volt a cicerone, hiszen ő már „öreg” párizsi volt, mikor Cs. Szabó kijutott a francia fővárosba.
„Édesanyámnak szeretettel …” – dedikálta könyvét, könyveit Cs. Szabó az itt élő anyának. Pepi néni a Rózsa utcában (ma Samuel Micu), a 6 szám alatt lakott. Tőle tanultam németül mint 10- 12 éves gyerek. Pepi néni ugyanis itt maradt Erdélyben.
Cs. Szabó László: Haza és nagyvilág. A könyvben egy irkalapon vers. Kézzel írott: talán Pepi néni írta ki valahonnan fia versét? Ki tudja? Idemásolom ezt is. Érdemes elolvasni.
Jósika sírja
Ha sírjaidhoz látogatsz, anyám,
egy fordulóban nézz körül velem.
A dombos kert gyümölcsös oldalán
hű bujdosót dajkál a csontverem.
Madárszemmel a lelkem megvigyáz
félutadon kereszt és pad között
ahol a századvégi síri ház
megenyhült gyász fényében öltözött.
Hollószárnyamnak nem kell útlevél,
látlak úgyis. Egy holt ág bólogat.
Te nézd a sírt. Nem első sír. Beszél
a kő. Olvasd le róla sorsomat.
A földnek értem kétszer nyílik odva
amig az írás újra teljesül:
„Szabad hazában boldogan nyughatva
e drága földdel poruk elvegyül”.
De ahol másodszor nyílt a föld a halott költő-írónak – az nem a Házsongárd földje volt. – Az Anyaországban helyezték örök nyugalomra hamvait.
Misszió, küldetés – sorsvállalás. Kemény János báró. És Janovics Jenő. Apropó: Színház és misszió. Így vall erről Jean Pierre Miquel, a Comédie Francaise igazgatója (Hét, 1998. szept. 10):
„… fiatal művészeink rendszeresen járnak a párizsi külvárosok hátrányos helyzetű iskoláiba, hogy találkozzanak a gyerekekkel, együtt játszanak velük. Ennek természetesen bizonyos misszió- jellege van, de ők maguk kérték ezt a feladatot,. és nagyon lelkiismeretesen végzik. A missziók közé tartoznak a belföldi turnék, hiszen Franciaország nem egyenlő Párissal…”
„Rendszeresen tartunk felolvasóesteket… „.
Színház. Valamkor, 89 előtt a színháznak, a magyar színháznak itt Erdélyben – misszió-jellege volt (talán a puszta itt élésnek is az volt ). Persze, de sokszor rákenték a misszióra, hogy az nem minõség stb. Nyilvánvaló: a missziótól, mint bármi nemes fogalomtól, le kell választani a szélhámosságot, azt, hogy konjunktúra termék is lett, mihelyt megfizették a „nagy helytállókat” stb. Európai minőséget is bőven produkált a kolozsvári színház, hogy csak Harag Györgyöt és csak a kolozsvári szinházat említsem. Sütő trilógia, … vagy az Éjjeli menedékhely zseniális előadása, ami Kolozsvárott született – és itt is halt meg, hiszen nem lehetett az előadást sehova sem elvinni és megmutatni. (Most, hogy a DUNA TV jóvoltából láthatunk filmszalagra rögzített anyaországi színházi előadásokat, a legjobbakat, természetesen, – csodálkozva állapíthatjuk meg: bizony, bizony, nem is rossz színházat csináltak néhányan itt, kisebbségben. Rossz előadásaink is voltak és vannak – ami természetes. Amelyik színház ezt nem vallja be magáról, hazudik.) De hát a misszióhoz az is hozzátartozott: a csendben munkálás… És a tájolások. A kiszállások. Minden repertoárkényszer ellenére magyar színházaink magyar szerzők (vagy főleg azok) darabjaival jártuk a magyarlakta vidéket. De most – kapok észbe – fenti mondatban háromszor is leírtam magunkról ezt a szót, hogy magyar. Fennáll a veszély, hogy alkalmat adok dühödt félremagyarázásnak, miszerint én holmi magyar vátrás vagyok, és mondanivalómra rábigyeszkednek európai ajkak – idemásolom sietve (lám, de belejöttem a másolásba). Peter Brook gondolatait a színházcsinálásról (A dráma művészete ma (Könyörgés üres házakért – 1974. Bp.): „Hiszek abban, hogy az egészséges színházi élet három részre oszlik: nemzeti klasszikusaink színháza életben tartja szakadatlanul megújított hagyományainkat, a bulvárszínház vitalitása a derüt, az áradó boldogságérzetet, muzsikát, tréfát, színt, önmagáért való nevetést tartja életben, és avantgarde színházra is szükség van.”
Íme, egy gondolat, ami repertoármodell is lehetne, amit az egyik legnagyobb angol rendező mondott. De nem döngetek nyitott kapukat. Zárt kapuk pedig – úgyis zártak maradnak.
Maradjak Peter Brooknál: „Ahhoz, hogy egy közönség szemébe nézhessünk, jogot kell teremtenünk az üres házakra”.
No, az üres házakig megvolnánk, bár nem egészen úgy, ahogy azt Peter Brook elképzelte.
1989 után a színházaink hogyan viszonyultak az új elvárásokhoz? Tudtak-e alkalmazkodni az új kor közönségigényéhez? Össze tudták-akarták-e hangolni a közönség- és szakmai igényt? (De hányszor és de hazugul különválasztották e két fogalmat, mintegy sugallva: ami a közönségnek tetszhet, az nem minőség, ami a „szakmának” tetszik az igen, az a Művészet.) Milyenfajta magyar színházat kell csinálni 2000-ben Erdélyben? Addig is, amíg a soha el nem készülő színházi reformot kiötlik ott fenn a fővárosban, addig is – de a helyzetértékelés nem az én feladatom, hiszen csupán színész vagyok.
Apropó: színész. „Tudomásul kellene végre venni, hogy a színész ma már nem misszionárus, hanem »értelmiségi dolgozó«, aki a szó szoros értelmében idegölő munkát végez – jobbára éppen a sajátos munkavégzésre alkalmatlan viszonyok között” – írja Mészáros Tamás Szabad szemmel (1991, Bp.) c. könyvében.
Egyetértek Mészáros Tamással. A színész nem misszionárius ma. Legtöbbször eszköz, marionett a színházcsinálók kezében. Lassan azonos értéke lesz a díszlettel, világitással, zenével (csak olcsóbb portéka, mint felsoroltak). Része a Nagy Vízíónak (ami sok esetben sem nem nagy, sem nem vízió).
De visszatérve a misszióra: ha már annyit idéztem írásomban, hadd fejezzem gondolataimat a misszióról egy Cs. Szabó László- idézettel (Haza és Nagyvilág – Kis népek hivatása, 1940):
„A kis népek nagy része eljátszta az isteni irgalmat, sírjuk köré nem sereglik a megdöbbent bűnbánó világ. Új hivatást kell keresniök, méltót magukhoz, magunknak valót. Ilyen is van.
Első hivatásuk: a fennmaradás. Első kötelességük is; tartoznak vele a költőiknek, akik belepusztultak a nemzetféltésbe. A példa Svájc, mely sose adta meg magát.
Második hivatásuk az erkölcsi élet. (…)
Harmadik hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. (…) A kis népek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az Új-Bábelnek. Ne a nagy népek bűneit utánozzák, hanem a maguk erényeit keressék. Erény, érdem, dicsőség az, hogy Svájcban nincs piszkos falu, Svédországban nincs rossz ház. Finnországban nincs elhagyott gyerek, Magyarországon nem kallódik el népdal”.
(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 7. sz.)
Pusztai Péter rajza