(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

X.

Az eleve elrendelés

Luigi a piócák szívósságával, tapadós konoksággal látogatta a város iparosait, kereskedőit, tehetősebb polgárait. Órákat ült a posztókereskedő, a szabó, a borbély, a fegyverkovács, a szűcs, a pénzváltó, a csizmadia nyakán, és sorolhatnánk tovább a város módosabb iparosait, mindegyiknek fölajánlotta szolgálatait, segítségét, vázolta a fél világra kiterjedő üzleti és baráti kapcsolatait, amelyek révén minden áru, befektetési lehetőség, piac, beszerzési forrás sokkal előnyösebben elérhető, mint a megszokott, idejétmúlt, költséges, kis hozamot nyújtó hagyományos módon. Kis és nagy tételben tudott volna beszerezni rendkívül jutányosan toledói acélt, kínai selymet, velencei üveget, francia posztót, olcsó bőrárut és ezer mást különféle kedvezményekkel, piacokról is tudott, ahol a Siklóson megtermelt javakat sokkal magasabb áron lehetett volna értékesíteni, mint helyben. Ám ezek az elmaradott vidéki szatócsok, vargák, parasztok nem szárnyaltak az ő magasröptű terveivel, alapvetően bizalmatlanok voltak, még kis vállalkozásokba sem mertek belefogni. Luiginak ez nem szegte a kedvét, ismételten fölkereste őket, újabb, még kedvezőbb ajánlatokkal jelentkezett, mégsem mozdult az állóvíz, az ő nagyvilági lendülete ezen a kis helyen ekkora tetemes erőbefektetéssel sem hozott eredményt, a rengeteg fáradság csak apró kölcsönök kicsikarására volt alkalmas, s azokból is időnként törlesztenie kellett néhány régebbi hitelt, mert különben ez a szűken eresztő csatorna is eldugul.

A gyűdi pappal is csak a gondja gyűlt meg. Pécsre szállítani egyedül veszedelmes vállalkozás lett volna, a kereskedőkaravánok, amelyekhez csatlakozni próbált, vagy kereken elutasították, vagy olyan magas árat kértek, hogy a fejpénz nagyobb része ráment volna. Ali csak hitegette, mosolygott, ígérgetett, ködös határidőket mondott, aztán valamiért mindig elmaradt a közös vállalkozás. A bég pedig még azt sem volt hajlandó megengedni, hogy ezt a „veszélyes” foglyot a tömlöcben helyezze el. Így kénytelen volt megosztani szobáját a pappal, aki napközben megláncolva, zárt ajtó mögött kuksolt, éjjel pedig az ágy lábánál aludt a szőnyegen. Belenyugvással viselte sorsát, nem lázadozott, szökni sem próbált. A hosszabbodó estéket, már amelyeken Luigi otthon tartózkodott, beszélgetéssel töltötték. Luigi aprólékosan kikérdezgette a papot a környéken élők anyagi helyzetéről, jövedelmeiről, bevételi forrásairól, de ezekről a lényeges kérdésekről a pap szánalmasan keveset tudott. Ellenben színesen és lendületesen mesélt a reformáció küzdelmeiről, külhoni egyetemekről, hitvitákról, püspökök, bíborosok erkölcstelen, nagyvilági életéről. Ezeket Luigi egykedvűen hallgatta, csak az utolsó témakörnél mutatott érdeklődést, a főpapok gazdagságából és fényűző életmódjából ő is eleget látott, már kisgyermekként irigységgel és csodálattal bámulta a napfényes Itália bíborba öltözött egyházi előkelőségeit. Az egész keresztény világ gazdagsága ezekben a párnás kezekben összpontosul! Pápaválasztáskor egész kincstárakat szórnak szét az utcákon, s mi pénz elfolyik megvesztegetésre, szavazatok vásárlására! Ott zajlik az élet, áramlik a pénz egyik embertől a másikhoz! Hatalom és gazdagság karöltve jár az utcákon, nem mint itt, ahol kuporgatják a filléreket, és még az is szegényesen él, akinek megvolna a tehetőssége egy fényűzőbb élethez. Ülnek a ládájukon, és titkolják a vagyonukat! Hát mire való az arany, ha nem arra, hogy fenékig ürítse az ember az élvezetek poharát?! Bűn? A pokol még várhat! Amíg élünk, addig kell megszerezni mindazt, amiért élni érdemes! Akinek pénze van, az még bűnbocsánatot is vehet. A pap ezzel szemben tanulságos példákkal szemléltette Isten végtelen jóságát, amellyel, mint az atya a tékozló fiúnak, megbocsát a megtérő bűnösnek, mert a földi élet rövid pillanat az örökkévalóság idejéhez mérve… Luigi erre nem volt fogékony, az eleve elrendelés gondolatát vallotta, amely a kor levegőjével valamilyen úton eljutott hozzá, s csavaros eszével magához igazította a gondolat lényegét. Minden Isten akaratával történik a világban, a pap fogsága is, az ő pillanatnyi szegénysége is, az isteni szándékot úgysem érjük fel ésszel, a két sors is a felsőbb akarat eredményeképp találkozott most… Fürkészhetjük, hogy mi is volt ezzel Isten szándéka, mert az ő akarata nélkül egy fűszál sem nő… Ha büntet, ha jutalmaz — el kell fogadni! Ilyenfajta szép beszélgetésekkel múltak az esték, egy kicsit meg is kedvelték egymást a kényszerű együttlakásban. Luigi nem húzta szorosra a láncot, jobb falatokat hozott, sőt, borából is megkínálta a papot, a pap pedig bízni kezdett Luigi megtéríthetőségében, hiszen értelmes, jó eszű ember, ha meglátja, fölismeri egyszer az igazságot, akkor jó útra fog térni, most még elvakítják a világ hívságai.

Sári Péternek egy megbízottja megkereste Luigit, s fölajánlotta, hogy megbízója ugyanannyit hajlandó fizetni a pap szabadságáért, mint a püspök által kitűzött fejpénz. Luigi, amint megértette az ajánlatot, vészes káromkodásban tört ki, szinte dührohamot kapott. A büdös parasztjai! Még hogy ők is megadnák a fejpénzt! Az agebek! Koszos kódisnak nézik őt, aki hitvány pár aranyért fejekre vadászik! Coki! Őt egyedül és kizárólag a keresztény hit vezérli cselekedeteiben, mert meg kell tisztítani az egyház testét a rajta élősködő férgektől! Ha mindenki csak annyit tenne a vallásáért, mint ő, Luigi, akkor a reformáció mételye már el is töröltetett volna a föld színéről. El kell pusztítani, ki kell irtani az eretnekeknek még az írmagját is! Ebben a mennyei harcban ő csak egyszerű katona, mint a keresztes lovagok egykoron, kardjával és vitézségével szolgálja az egyetlen igaz ügyet. Pusztuljon a szeme elől az, aki piszkos anyagiakkal akarja megszeplősíteni a tiszta hit cselekedeteit! Egyébként — tette hozzá halkabban —, a fejpénz háromszorosáért hajlandó kiadni a papot. És tovább káromkodott a tiszta és igaz hit védelmében.

http://www.youtube.com/watch?v=IzVGATeGLmc&feature=related

Régizene a nagykárolyi Collegium együttes előadásában

A szabadítás éjszakáján, amikor Máté kivitte a vár tömlöcéből Gyűdi Jánost, Luigi nem tartózkodott otthon. Akkoriban sorozatosan a kocsmában töltötte éjszakáit, s Velencében és más fejlettebb városokban dívó ötletes szerencsejátékokra próbálta megtanítani a közönséget, ám a játékszenvedélyek helyi megszállottai még a szabályok elsajátításával sem tudtak megbirkózni. Így a talján, jobb híján, beszállt a kockázásba. Egyszerű játék volt, egy fakupában összeráztak három dobókockát, az asztalra borították, s az nyert, aki nagyobb összeget dobott. Váltakozó szerencsével folyt a játék, a talján még arra is vigyázott, hogy legyenek olyan napok, amikor veszteséggel áll föl az asztaltól, csak arra vigyázott, hosszabb távon, sok nap átlagában szolidan nyereséges legyen a játék. Ám a partnerek, ha lassan is, de számoltak, osztottak, szoroztak, és arra a helytálló következtetésre jutottak, hogy Luigi nem játszik becsületesen, és a továbbiakban nem ültek vele egy asztalhoz.

Keresett, kutatott, szimatolt. A defterdárt is megkörnyékezte, de az a maga módján becsületes volt, följegyezte, elkészítette az adózók (ráják) listáját, elkülönítette azt, ami a birodalomnak jár, attól, ami Dzsebest illeti, s ezen felül csak annyi kenőpénzt, megvesztegetést fogadott el, hogy ő se maradjon szegény. Üzletelt Alival, kifizetődő kapcsolatban állt a város iparosaival, törökökkel, magyarokkal egyaránt a hídpénz- és vámszedők is neki számoltak el a bevételekkel, ez is úgy intéződött, hogy senki ne járjon rosszul. Ebbe a körbe, a pénznek ebbe a forgásába nem tudott belekerülni Luigi, sehol nem talált rést az érdekeltségeken. Megpróbálta végül Dzsebesnél bemártani a defterdárt, pontos számításokat tálalt a bég elé azokról az összegekről, amik a defterdár tevékenysége következtében kifolynak a hivatalos csatornákból. Ha ő, Luigi, egy kis hatalmat kapna, hogy rendet csináljon ezen a vonalon… De a törökök, úgy látszik, jobban bíztak egymásban, mint gondolta, és a várban hamarosan úgy utálták, mint a veszett kutyát.

Míg honfitársaival össze nem találkozott a siklósi utcán, addig nem is tudott a márványcsiszolók létezéséről. Azok szokásos beszerző útjukon jártak a városban, a kováccsal álltak gyakori kapcsolatban, illetve a városban szerezték be az élelmet. Luiginak olasz szó ütötte meg fülét, toszkánai nyelvjárás, amiben otthon volt, mint az összes többiben. Aki találkozott már messzi idegenben, távol hazájától honfitársaival, csak az tudhatja, mekkora volt az öröm, milyen csontropogtató az ölelés, és pergő nyelvükön öten egyszerre beszélve milyen jól megértették egymást. Luigi a kocsmába invitálta kőporos ruházatú vendégeit, italt fizetett, és hatalmasakat kacagva kitárgyalták az őrült béget, a barbár vidék elmaradottságát, egyszóval nagyon kellemesen érezték magukat.

Luigi másnap kilovagolt a kőbányába új barátaihoz. Mindössze két népesebb családból állt a kolónia, fűrészelték, csiszolták a követ látástól vakulásig, mindent kézi szerszámokkal és emberi erővel. A napi teljesítményük így sem volt több négy- öt könyvnagyságú lapnál. Szívesen fogadták Luigit, vendégül látták, de a munkát csak percekre hagyták félbe, beszélgetés, kínálás közben járt a kezük. A legkisebbtől a legnagyobbig mindenki gépiesen járatta a csiszolókövet, míg olyan sima nem lett a márványlap, mint a tükör. Luigi felvetette: a világban sokfelé bolyongván, megfordulván úgy tapasztalta, hogy az efféle gépies munkákat, mint a deszkafűrészelés, posztóverés, kőcsiszolás, mindenütt vízimalmok erejét fölhasználva gépesítik. Talján barátainak is megfordult már ilyesmi a fejükben, de a bég nem engedélyezte azt a helyet, amit kinéztek a vízikerék fölállítására, nem tudják, miért. De így, a rengeteg munkával is megéri, mert nagyon jó minőségű itt a kő, most is megrendelésre dolgoznak, egy fürdő teljes burkolatát készítik. Ha az ég kegyes marad, és nem küld kemény telet, akkor tavaszra készen is lesznek. Ha kemény tél jönne, akkor le kell állniuk, és csak később lesz pénz. Luigi képzelete most kapta el a föllobbanáshoz szükséges szikrát: szóval elkelne a segítség! Hány emberre lenne szükségük, hogy a tél beállta előtt végezzenek? És olyan munkáról van szó, ugye, amit parasztok, képzetlen emberek is el tudnak végezni? Ó, akár tíz-húsz embert is tudnának foglalkoztatni, mondták a kőfaragók, csak azért nem tudnak fölvenni embereket, mert csak a munka végén látnak ők is pénzt, csak akkor tudnak fizetni, s a város ilyen munkára kapható szegény rétege ezekkel a feltételekkel nem vállal napszámot… Luigi úgy érezte, hogy most, ha még nem is kapta el, de közel van ahhoz, hogy megfogja az Isten lábát.

Már másnap reggel megjelent a kőfaragóknál vagy húsz paraszt, s húzták a kőfűrészt úrdolgában egész nap. A bég meggyőzése könnyen ment, csak annak kellett elhangzania, hogy a kőfaragók a végén aranyban fizetnek, s Dzsebes már adta is ki az utasításokat.

Aznap este még egy esemény történt: Sári Péter megbízottja ismét megjelent a taljánnál, és ezúttal a fejpénz dupláját ígérte a pap szabadságáért. Luigi továbbra is ragaszkodott a háromszoros összeghez, de most nem emlegette a kereszténységet, sőt nem is káromkodott.

Következik:

XI.
Félelem és rettegés

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ