(Puzzle-darabok életemből)

Jó lenne megörökíteni azoknak a nevét, akik Vásárhelyen meghonosították és gyakorolták a különböző sportágakat. Itt is meg lehet különböztetni, akárcsak a színházi életben, egy maroknyi csapatot, akik a 40-es évek végén és az 50-es években a foci-, póló-, kosár- és hokicsapatok gerincét alkották. Állítsuk Fülöp György mögé/mellé a többieket, nem lesz túl nehéz feladat, mert többségük tornatanár, edző vagy közismert jó orvosa lett a városnak a későbbiekben. A RATA focicsapatnak olyan nagy neve volt, hogy a magyar aranycsapat zömét játszató budapesti klub lejött Vásárhelyre barátságos meccset játszani. Fürtökben lógtunk a ligeti fákon, hogy ha a pályát nem is, de valamelyiküket láthassuk. Amatőrség uralta akkoriban a sportot, csak abból megélni nem lehetett, viszont még az volt, aminek az őseink szánták test és lélek nevelésében. Balló Ferenc szabadfogású birkózó a testet öltött Uz Bence számomra. Ha a neve a plakáton szerepelt, biztos volt a telt ház. Már a megjelenése is olyan volt, az a robusztusra faragott izomzat, a sötét arcbőr, szőrös mell és hát (és mégsem medveszerű). A hozzá fűződő legenda, amit Miki bátyám is megerősített, hogy valamikor karrierje kezdetén a Csíkcsomortánból behozott kolosszust összeeresztették a szovjet bajnokkal, Feri még nem tanulta meg a birkózás fortélyait, mit tehetett volna mást, magához szorította ellenfelét és szorította, szorította, szorította, míg az ájultan esett ki a karjai közül.. 45 éves koráig, amikor visszavonult, több nemzeti és nemzetközi verseny bajnokaként ünnepeltethette magát Vásárhellyel, joggal. A birkózók közül emlékszem még egy világbajnok Simonra is, majd a Gyarmati és Seregély nevű sportolókra. Németországban mint válogatottak szerepeltek még sokáig. A RATA focisok közül hanyagság lenne Józsi Dezső nevét nem említeni, meghatározó egyénisége volt a csapatnak, ugyanúgy, mint Méder a pólósoknál, a csapat kijutott a Melbourne-I olimpiára. Ő viszont 56-ban haza is jött Ausztráliából. Márika és Jóska emlékezik: a Balló-legendákhoz mi is hozzáadhatunk egyet.

Sz. Laciék vendége volt feleségestől Ratosnyán, amikor a szomszéd Arsinte tehene a sáncszéli legelészés közben hirtelen felpuffadt, felfordult s a megfulladás határán volt. A szegény román parasztok sápítozva, tehetetlenül nézték, nem úgy Balló, aki gyors elhatározással és precizitással felszúrt a tehénbe, eltávoztak a gázok és megmaradt a jószág. Mikitől meg valami: Dvorzsák Titusz meg Hoványi Gyuszi legendásan szimpatikus vívók voltak, s persze orvosok. Dvorzsák Titusz többek közt arról volt híres, hogy negyvennyolcas lába volt, egész Európában nem lehetett tornacipőt kapni neki. Aztán egy csehszlovák, sportfelszereléseket gyártó cég valami nemzetközi bajnokságon megajándékozta egy pár tornacipővel. Hamar szakadozni kezdett, ő meg sebtapasszal ragasztgatta. A végén már csak leukoplasztot húzott a lábára, mert a tornacipőből nem látszott semmi.

Kati sógornőm Vásárhelyről azon melegében elküldte a Valami Amerika, valahol Európában. Kosárpalánkról kosárpalánkra – a Tornakerttől a Sportcsarnokig című 150 oldalas könyvet, vagy inkább adattárt. Felfedezte egyik oldalon a Pampa fényképét és többszöri előfordulásban a nevét, s még a romániai, nem könyvvásárlásra méretezett nyugdíja sem tartotta vissza, dedikáltatta, csomagolta s pár napra rá a kezünkben volt. Sírtunk (én bőgtem) az örömtől, hisz a puszta nevek s dátumok felsorolása olyan tárgyi emlékei fiatalságunknak, hogy érzelmek és emlékek lavináját indította meg, akár a lejtőn leguruló apró hógolyó. Mit is jelentett ez a játék a városnak, miért siettek ezren és ezren a Lovarda felé vasárnap már kora reggel, mi késztetett minket, gyermekeket arra, hogy az ablakokat védő rácsokon több mint egy órán át csüngjünk, miért állt minden nagyobb udvaron, ha palánk nem is, de egy gyűrű? Csapatszellemet, amit ma itt nehéz pénzért szemináriumokon próbálnak a közömbös fiatalokba belenevelni, ott akkor ingyen, észrevétlen, játékosan adták át Gyuri bácsiék és társaik, és nem csak a játékosoknak, hanem a közönségnek is, hisz a meccsek alatt az egészséges szurkolás csapattá formálta a jelenlevőket. Lehetőséget nyújtott a fiataloknak, hogy ne kábítószerekben keressék az élvezetet és utcai verekedésekben vezessék le a felgyűlt fölösleges energiát, hanem a sportpályán, ahol tartást és magatartást, fair playt így lehetett tanulni. Megörökítésre érdemesek azok az ellentámadások, mikor az ellenfél kosárra dobása még félúton sem volt, de Székely Aranka, később meg Pampa már látták, ez csak gyűrűt vagy palánkot talál, kosár nem lesz belőle. S jól helyezkedve várták a lepattanó labdát, akár behunyt szemmel indították Pirkán Olgit, Fogarassy Erzsikét, Demeter Évát, találkára küldték a labdát, mert ők már repültek az ellenfél kosara felé s csak ott, a „köcsulában” futtából fordultak a labda felé, egy sasszé és kosár, kész. Nem lehet kihagyni a kosárlabda-történelemből Koós Béluci felugrásait a pálya bal sarkában, már-már a palánk mögött. Megkapta a labdát, lement a sarokra, oda már nem követte senki, ugyan, onnan dobni… Felugrott,egy párat még ollózott a levegőben s a ma három pontot hozó, még gyűrűt sem érintő találat benn volt. S Tóth Lele, ahogy hosszú, csontos karjaival elhalászta a labdát, ha előtte próbálták pattogtatni! Azokat a reflexszerű, csak ha láttad, hitted elmozdulatokat. Brezsán Janika „szemidisztáncássai” (féltávolból dobott, s nem gyűrűre, hanem palánkra, idegtépően tudta csinálni, a labda pedig átcsúszott a szűkülő hálón. Eördögh Misi személyi büntetőinél még a háló surrogó hangja is elmaradt, de ha az utolsó percekben az eredmény úgy kívánta meg, hogy az első büntetőt bedobd, a másodikat viszont a gyűrűre s lehetőleg úgy, hogy a labdát Cédula foghassa ki, s a két pontból három legyen, akkor Zörgő állt oda a technikai faultot érvényesíteni. Ki vállakozna, hogy felidézzen csak viszonylag egyszerűnek tűnő mozzanatot, ahogy a fiúk emberfogásból pillanatok alatt átálltak a zónázásra (területvédésre) ezek csemegéi voltak a kosárlabdához nagyon is értő vásárhelyi publikumnak. Csak aki ott volt és látta, vagy kosarazott valaha, tudja felbecsülni, mekkora technikai érettséget, gyors döntő- képességet, mekkora, az edzéseken befektetett munkát takart egy ilyen viszonylag egyszerűnek látszó taktikai húzás. Vásárhelyen függetlenül attól, hogy a Voinţa és a Mureşul a lányoknál, a Voinţa és a Dinamo a fiúknál néha külön divíziókban játszottak, ha az országos kupaküzdelmek vagy más rendezvények összehozták őket, a meccs rangadó volt. A derbinek kijáró minden pozitív jelzővel egyetemben. Készültek rá a csapatok, de a város is. Ebben több volt, mint sport, az értelmiség csapott össze a munkásosztállyal, minden túlzás nélkül, s ha a Mureşul vagy Dinamo 10 ponttal vagy alatta nyert (mert többnyire nyert), a Voinţának felért egy győzelemmel. Emlékszik-e még valaki arra a mérkőzésre a lány országos bajnokság valamelyik szakaszából, amikor a Voinţa parkban, a félidőben a bukarestiek már 10 ponttal vezettek (akkoriban 10 pont félidő a vesztett meccs biztos jele volt) s óriási vihar tört ki, a bírók lefújták a játékot s az edzőkkel közösen megegyeztek, hogy egy óra múlva folytatják a Lovardában. Valószínű, közönség nélkül, mert ki az a bolond, aki egy vesztésre álló csapatot elkísérjen a város másik végébe? Mire újra pályára állt a két csapat és a második félidő kezdetére fújtak a bírók, nemhogy üres lett volna a lelátó, a főtérről megindult közönség megsokszorozódott, és a tízpontos hátrányból a buzdítástól megtáltosodva, álomjátékkal nyertek a vásárhelyi lányok. A kosárlabdához, de a többi sportághoz is hozzátartozik, hogy akkoriban a félidőben szétosztott az edző vagy a szertáros mindenkinek egy negyed citromot, a borvizes üveg is körbe járt s ennyi. Felszerelést, mindent mi vettünk meg, vagy örököltük a nagyoktól levetetteket. Micsoda büszkeséggel, mint valami kitüntetést hordtuk az elnyűtt mezt, amiről mindenki tudta, hogy X vagy Y válogatotté volt.

A Bandibusznak is helye van ebben a kosártörténelemben. A második világháborút is megjárt kb. 20 személyes tragacs a sík területen még úgy-ahogy elvitte a lányokat Szalontáig is, de a Feleken jövet is, menet is kiszállt az edző, a kísérők és a csapat s nyomtuk több kilométeren át, nyelve a motorina bűzét s kerülve, ha lehetett, a keréksarat. Kacagtunk s örvendtünk, hogy van. Vásárhely értette a játékot, ott a tribünön nem volt helye a ma csak bulit kereső majomszabásúaknak, s ha a pályán nagy többségben érettségizett és főiskolát végzett vagy éppen hallgató játszott, a nézők közül sem hiányozhattak a vezető színészek, főorvosok, tanárok. Ma is többször kérdem, hogy lehet, hogy a valamikor alig 70 000 lakosú város csak úgy ontotta a sporttehetségeket most pedig, hogy meglépte a 200 000-et, a tengeren túlról importál ott kiselejtezetteket ? Az biztos, hogy óriási szerepet játszott, hogy ott voltak velünk a nagy mintaképek, akikre nemcsak felnéztünk, hanem azonosulni is akartunk velük. Emlékszem a kosárlabdázóból kézilabdássá vált Berekméri Lalára, Nagy Jóskára, egy teljes generáció tanult tőlük cseleket, dobástechnikát. Amikor 1996-ban 13 év távollét után hazamentünk, mint egy megszállott kerestem, s szólítottam meg az ismerősöket, hogy megoszthassam az örömöm, újra itthon vagyunk vagy egyáltalán, hogy még vagyunk. A piacon Buzánba botlottam, a legnagyobb örömmel nyújtottam kezet, ő pedig nem tudta, hova tegyen. Hát persze, hogy nem emlékezhetsz, van harminc éve is annak, hogy utoljára láttuk egymást, én vagyok Gyárfás András. Ja, mintha valami már derengene, mondta, de látszott még mindig ködös. S akkor jutott eszembe, hogy mint Pampa férje mutatkozzam be. Hát miért nem ezzel kezded kisapám, hát persze, most már minden a helyén, hogy vagy, hol van Pampa? A főtéren Soós Laji már messziről integetett, igaz, vele kézilabdáztunk is, egy iskolába jártunk, s más heccek is formában tartották a memóriát. Soós Laji volt a motivátor. Az a játékos, aki egyedül nyert vagy vesztett egy egész meccset, az edzők rémálma. Laji mindent tudott, amivel a Harlem, inkább cirkuszi, mintsem sportcsapata a világot jó pénzért szórakoztatta. Temesvári meccseinken is játszi könnyedséggel hozta magát lövőhelyzetbe, s akkor egyedül, szemben a kapussal soha nem lőtt, a háta mögé rejtette a labdát s onnan gurította a kapus lába között a hálóba, vagy valami még kitekertebb pozícióból ejtett kétségbe kapust és saját edzőt, Vili bácsit.

(Folytatjuk)