Mondjuk pontosan ez, így még nem jelent meg sehol – de biztos, hogy fog. Ma, Magyarországon hírt találni művészet, megírni mesterség. Pedig fordítva kéne legyen. Jogosan panaszkodik az olvasó: nincs semmi a híradóban, újságban. De mi is lehetne?

Hiszen van nekünk sajtótörvényünk, ajjaj, de még mennyire van. És amióta hatályos, minden népszerű sajtótermék elkezdte figyelni a bűnügyi híreket, az állatkerteket, a celebeket és főleg a kisbolygó-övezetet. Hiszen nincs szerkesztő, aki komoly, politikai hírekkel foglalkozni merne – de a lapot meg kell írni, az adásidőt ki kell tölteni. Ha a hagyományos, rovatrendszer szerint dolgoznánk, lenne ugye belpolitikai (jaj, csak azt ne, az a legveszélyesebb), külpolitika (ugyan, kit érdekel), sport (drága), kultúra (keveseknek) és szolgáltatás (időjárás-jelentés meg moziműsor). Mint az látható, ezek mind rizikósak, ezért vagy azért. Maradnak az ötlábú borjak és a kéjgyilkosok. Meg a celebek tetoválásai. Ez ám az igényes hírösszeállítás…

De a sajtótermékeket is meg lehet érteni. Ugye, az lenne az ideális, ha az olvasó elolvasná, megnézné, meghallgatná amit kap, és elégedett lenne vele. Már, ha lehetne – de, ugye, ezzel nem lehet. Tehát beír, kommentel, felháborodik. Rendesen azon az alapon, hogy a sajtómunkás vagy nem volt alapos, vagy nem volt elfogulatlan. Elfogulatlan ember márpedig nem létezik, más kérdés, hogy törekedni kell a semlegességre, ha nem is járhat ez a törekvés maradéktalan sikerrel. És hát nem lehet mindig győzni, nem lehet, hogy mindenki szeresse az embert. Az már külön zamat, hogy ha megfigyeljük, nagyjából kéthetes váltásban ugyanazok a nevek kifogásolnak bármit – politikától a nicaraguai prekolumbián történelemig. Ezen nem lehet segíteni, ők, kevés kivétellel, ebből élnek, valahol fizetik őket. Reméljük, nem túl jól. A legszebb kommentek egyike az volt, amiben a megélhetési „olvasó” azt kifogásolta, hogy a szerző „már megint tökéletesen ért” valamihez, ezt nem lehet elviselni. Igaza van, jobb, ha elcsesszük, akkor neki könnyebb a dolga.

És nem segít az sem, hogy ebben az országban mindenki azt hiszi, az írott és az elektronikus sajtót közpénzből finanszírozzák, tehát joga van szerkeszteni, ha már adózott. Hát először is, nem adózott, hanem adót csalt, ezt majdnem mindenkiről elmondhatjuk. Másrész: a közmédiát, gyengébbek kedvéért a királyi tévét, rádiót, MTI-t kivéve minden sajtótermék magánkézben van. Köze nincs az állami tulajdonhoz – illetve, egyes kormányközeli lapok kapnak támogatásokat, nyíltan vagy bújtatva. No, meg is látszik rajtuk. Tehát a szerencsétlen sajtómunkás nem az adófizetők pénzén ortályozik a betűk között. Sőt, az internetes sajtótermékek zömében még pénzt sem nagyon kap a munkáért. Ír, mert nem tud mást tenni, mert ez a szakmája, hivatása, kötelessége. Na, ezt az embert rugdalják naponta tizenöten-húszan azért, mert még hajlandó megszólalni. Ha ingyen is. Megnézném azt a favágót vagy programozót, aki hajlandó lenne fizetés nélkül, pusztán a tisztesség kedvéért dolgozni. Meg is nézhetném – a zárt osztályon. Mert odakerülne.

Aztán a szerkesztés. Bizony, a szerkesztés, amivel kezdtük. Hiába, hogy nem tetszik egyik-másik esemény – néha nagyon nem! – a rossz hír is hír. Arról is be kell számolni. És nem lehet akárhogyan. Ezt csak azok nem értik, akik szerint a szakértelem olcsó trükk és mindenki egyaránt alkalmas minden szakmára, ha igazán akarja. Tessék elképzelni, milyen érdekes lenne, ha az embert Joe Cocker borotválná… És ha valami rémség esik meg – mint a héten – vagy az a baja a közbeszólónak, hogy miért közöljük ezt a borzalmat, vagy az, hogy miért nem az ő személyes ízlése szerint. Kérem, rendelni a vendéglőben lehet, az étlap az egyetlen sajtótermék, amit a vendég ízlése és nem a valós tények alapján szerkesztenek. A kellemetlen hírt sem lehet bojkottálni, ha mi nem közöljük, megtudja máshonnét. Esetleg elferdítve, jobbra vagy balra. Van, aki ezt szereti. A többség nem. És kíméletlen a hírverseny, végtelen az emberi butaság, ezért kell foglalkozni a maya világvégével és a lassan hetente fenyegető kisbolygókkal is. Interneten ezt még kiszűrheti magának az olvasó, legfeljebb nem törődik vele, de egy híradóban… muszáj megnézze, ami neki átok, a szerkesztőnek áldás. Addig sincs szó nagyjaink újabb okosságáról. Addig sem fenyeget újabb veszély. Csak az olvasó, a néző fogja megunni az ötlábú, kétfejű, éneklő borjak hadát.

Szóval, körülbelül így bulvárosodik a magyar sajtó és ezért. Így kerülnek a gyilkos kenguruk a Csomolungmára, így ellik naponta az állatkerti tevekanca kilencet.

Így leszünk egyre hülyébbek.

Mindannyian – írók és olvasók.

Szele Tamás

(Forrás: gépnarancs.hu)

1. Marianna:
   2012. augusztus 15. 12:13

   Nagyon jó írás!