Egy marosvásárhelyi vállalat arról értesítette az érintetteket, hogy fölvásárolja a részvényeiket. Balázs hallgatag kedve, a levél elolvasása után, beszédes lett, és még mosolyféle is került annak a szomorkás kedélynek az arcára. A mobiltelefonja nyomban kiszámolta, hogy a család három részvénypapírja annyit ér, amennyivel a nyári gyógyfürdői költségeket nagyrészt fedezni lehetne. A nővére, aki nyugdíjas férjével Párizsban él, megígérte, hogy az idén velük együtt szeretne menni a Kanári szigetekre, de csak egy olcsóbb időszakban, november végén vagy december első felében, és ha előteremtették az utazási költséget, az ottani kiadásokat, a szállást, az étkezést az ő pénztárcája fogja rendezni. Balázs elég könnyen megegyezett a felségével. Lemondtak a nyári gyógyfürdőről, mert nem engedheti meg a pénztárcájuk, hogy egy félév leforgása alatt kétszer is kiruccanjanak. Az örömnek harangzúgása volt, azaz elharangozták mindenkinek, úton-útfélen eldicsekedték, hogy a nővére meghívására együtt fognak menni a Kanári szigetekre. Ez aztán a jó testvér, mondták – talán irigykedve – a szomszédok. Még a külföldön élő ismerősök, barátok, rokonok is meghallották ennek az örömnek a hangját. Az ígéret május második felében érkezett.

Június első napján Balázs bement a városba. Nem kellet sokat keresgélnie, hamar megtalálta azt az épületet, ahol a részvénypapírok fölvásárlását intézték. A harmadik emeleti irodában nem voltak sokan, de az ügyintézés hosszadalmas volt, egyes eladókkal tíz-tizenöt percet is eltöltött a részvényvásárlással megbízott hivatalnok. Közel két órát kellett várnia, amíg reá került a sor. A hivatali közvetítő elmondta, hogy ötszázaléknyi bizományi díjat és tizenhat százaléknyi adót fognak levonni az eladott részvények árából. A kitöltött űrlapok aláírása után közölte, hogy két hét múlva Balázs jöjjön vissza, mert addig a központtal kell ellenőriztetnie a részvényeket. Este lett, mire Balázs hazaérkezett. A felesége, miután kikérdezte, felelősségre vonta.
– Mindenkinek kétszer kell mennie? Miért nem kérdezted meg?
– Igazad van, neked kellett volna elmenned, mert jobban vág az eszed. Amint kiléptem a hivatal ajtaján, valami gyanakvásféle jelentkezett, hiszen az előttem kérelmező részvénytulajdonosnak pecsétes papírral igazolta az adás-vevés megkötését. Vajon, miféle huncutság készülődik megint ellenünk? – gyanakodott – szinte a feleségével egyszerre – a sokszor megismételt kérdés.
Balázs a peches emberek közé tartozott. Talán azért, mert igazságszerető, becsületes ember volt, és ez a világ félrelökdösi az ilyen, alamuszinak is csúfolt személyeket. Még a hallgatása is szerény volt. Zárkózottsága megnyugtatóan védekezett a rossz szájak ellen. Azt híresztelték róla, hogy emberkerülő, alig beszél a szomszédokkal, ami igaz is, de sokan nem tudták azt, hogy miféle pletyka, irigy emberek laknak a portája közelében. És ezek a fecsegések a Balázs fülét is fölkeresték. Sokan szerették volna látni a polgármesteri székben, mások meg azt híresztelték, elsőként a szomszédok, hogy nem neki való a polgármesteri cím, de azt is hangoztatták, hogy az ő pásztori hozzáértése tudná összefogni a széthúzó, elbolondított nyájat. A község magyarságának egy része, az RMDSZ tagsága a szélsőséges Becali pártjával, az Erdélyi Magyar Párt helyi képviselői a helyi Román Liberális Párttal , a Polgári Párt emberei a román szociáldemokratákkal próbálkozott közelebb jutni a húsos fazékhoz. A református pap is azt hajtogatta a híveknek, hogy nincs Balázsnál alkalmasabb ember a község élére, ám ő sem tudta azt, hogy Balázs nem rendelkezik állandó lakhellyel a községben, tehát nem lehet polgármester, és ezért még szavazni sem szavazhat a helyhatósági választásokon.
És azt sem tudták, hogy a mi Balázsunk esze máshol kalandozik. Mert a mi Balázsunk számára az volt a legfontosabb, hogy véglegesítse a részvénypapírok eladását, azaz megteremtse a Kanári szigetekre tervezett utazás kiadásait. A községben már mindenki hallotta, még a vendégként érkező virágcsokrok is arról beszéltek, a tolvajoktól félve, hogy Balázsék a Kanári szigetekre készülődnek, s még azt is terjesztgették, hogy az üdülési költségek jelentősebb része a párizsi nővére pénztárcájából kerül ki. Hiába igyekezett Balázs családja titkolózni, az ilyen öröm nagylábon jár, és könnyen átlépi a porta kapuját.
Ama bizonyos, már említett két hét eltelte után Balázs ismét beruccant a városba, hogy véglegesítse a részvények eladását. Amikor belépett az ötemeletes épület főbejárati ajtaján, megdöbbent. A földszintől a harmadik emeletig egymás hegyén-hátán álltak-várakoztak az emberek, pedig, amikor elindult otthonról, azt gondolta, hogy az ügyintézés utolsó napján csak alig lesznek ügyfelek. Egy huncut, hirtelen jelentkező ötlet sietett a segítségére. Ahogy a bejárati ajtón belépett, mint aki szolgálatba megy a harmadik emeletre, megállás nélkül haladt fölfelé, mindegyre – pardon, megengedik, egy kis helyet – kérését hangoztatva. Talán a vállán lógó, valamiféle tekintélyt sugalló táskának is szerepe lehetett abban, hogy egy szót sem szóltak a várakozók. A fogadóiroda ajtaja is olyan határozottan nyílt ki, mintha Balázst tartotta volna az iroda nagyfőnökének. Úgy ment a hivatalnok asztalához, mintha az szólította volna, aki kezet nyújtott, és leültette. Emlékezett az első találkozásra. Elkérte a hivatalos iratokat, és hozzálátott az űrlapok kitöltéséhez. Közben megjegyezte, hogy már nem öt, hanem hét százalék bizományi díjat kell fizetnie, és csak két lejt adnak a részvények darabjáért. Balázs nyomban megértette, hogy miért nem lehetett már az első alkalommal véglegesíteni az ügyintézést. Nyugalommal palástolt fölháborodását nem lehetett észrevenni, mert semlegesítette a tízpercnyinél is kevesebb időt igénylő ügyintézés. Ráadásul még a papírok is mosolyogtak az elköszönő kéznyújtáskor. Amikor kilépett az iroda ajtaján, pontosan olyan határozott sietséggel haladt lefelé a várakozóktól hangos lépcsőkön. Mintha egy indokolt ijedtsége is megjelent volna a mi Balázsunk eszében-lelkében. Megkönnyebbült, amikor kilépett a főbejárati ajtón. Megúszta.
Hazafelé, a buszon hazáig kísérte a csendes öröm, a kacagni akaró mosoly. Elgondolkoztatta az a bátorság, amellyel addig nem találkozhatott. Szemtelen bátorság. Sikeres bátorság. Csalók bátorsága. Huncutok bátorsága. Talán a politikusok és a hitlerek is hasonlóképpen bolondítják a tömegeket. Undorító győzelem. Addig, ha valaki hasonlóképpen akarta érvényesíteni az akaratát, ő is társult a többség hangos tiltakozásához. Vajon, hogyan lehet megmagyarázni ezt a hirtelen változást? Járványos társadalmi betegség? Az új politikai rendszer konkolya?
Ilyen gondolatok és kérdések foglalkoztatták a mi Balázsunkat. Otthon, a történet elmesélésekor, felesége vidámsága elismerően nyilatkozott. Végül megjegyezte:
– Látod, ilyennek kellett volna nevelnünk a gyerekeinket. Az ilyen emberek világában élünk.
– De a többség, akiket becsaptam, sorban állt – ellenkezett Balázs.
– Azok mind olyan mamlaszok, mint amilyenek mi voltunk egész életünkben. Az egy nyáj a szamarakkal, akiket terelni lehet. Egy megfélemlített, buta nyáj.
– Ez a te véleményed. Részben igazad lehet. Szerintem sokkal bonyolultabb jelenség ez, mint ahogy mi értékeljük. Inkább beszéljünk arról, hogy honnan kölcsönzünk egy elegendő összeget addig, amíg megkapjuk a részvények árát. Nemsokára telefonálnak a nővéremék, hogy ekkor és ekkor indulnak, és nekünk is indulnunk kell. A repülőjegyeket meg kell vásárolnunk idejében, mert így olcsóbbak lesznek. Számításaim szerint ezerötszáz eurónyit kell kölcsönöznünk, de nem takarékszövetkezetből, nem bankból…
Másnap, amikor Balázs fölébredt, a felesége már nem volt mellette, de hiába szólítgatta, nem felelt. A kapu kulcsa hiányzott a fogasról. Sejtését nemsokára igazolta felesége hazatérő vidámsága. Pénz jött a házhoz. Az egyik tehetős rokontól kapta a kölcsönt.
– Igaz, ha három hónap múlva nem adjuk vissza – újságolta a felesége -, akkor kamatot kell fizetnünk.
Fülétől farkáig mindent elmondott a rokonának, ahonnan a szabó felesége sem hiányzott, mert hogy hiányozhatott volna, hiszen szokása szerint többet ült náluk, mint a férje mellett, akinek épp elég beszélnivalója volt a kuncsaftokkal. A szabó felesége pedig a község szócsöveként tartották számon. Ami ott elhangzott, arról egy-két óra elmúltával már a szomszéd községben, sőt a városban is értesültek. Mert mire való a mobiltelefon és a számítógép?
Szeptember végén fölhívta a párizsi nővére. Sok mindenről beszéltek, de a Kanári szigetek nem kerültek szóba. Balázs restellte az ígéret iránti érdeklődést, pedig annak idején nemcsak a nővére, hanem a sógora is megerősítette a meghívást. Legyen meg az útiköltség ára, mi megvásároljuk a jegyeket, e-mailen elküldjük, és majd visszaadjátok a jegyek árát – mondták. Elutazásukkor a röptéren is szóba hozták. Így öröme is volt a búcsúzásnak.
A várakozás tájegységnyi terjedelme már az országhatárt is túllépte, és talán hegycsúcsa is volt, hiszen a szomszédok, a rokonok, a külföldön élő gyerekek és unokák mindegyre megkérdezték, hogy mikor is mennek a Kanári szigetekre. Balázs feleségének a barátnője, aki a szomszéd megye egyik kisvárosában élt, elújságolta a munkatársainak, hogy milyen jó dolguk van Balázséknak, mert november végén, december elején, amikor már a csupasz faágak is dideregnek, a barátnője napozni fog az Atlanti-óceán partján. A hír viharos terjedéséről Balázs egyik véletlenszerű találkozása is bizonyítgatóan beszélt. A múltkoriban beutazott a közeli városkába, hogy gyógyszert vásároljon. Amint a pult előtti sorban várakozott, egyik rég nem látott ismerősével találkozott, aki – alighogy köszönt – máris föltette a kérdést. – Hallom, hogy mentek a Kanári szigetekre. Mikor? Balázs először érezte kellemetlennek a kérdést. – December első felében – válaszolta, de annyira lélek nélküli, halkszavú volt a felelet, hogy maga is érezte a gyanúébresztést. Ugyanis az utóbbi hetekben egyre gyakrabban jelentkeztek a kétkedő kérdések. A felesége már kétszer is megjegyezte:
– Talán feledékeny lett a nővéred ígérete. Adjuk vissza a kölcsönkért pénzt, mert a hét végétől már kamatot kell fizetnünk. Megegyezésünk szerint, ha három hónap leteltével nem adjuk vissza a kölcsönkért összeget, heti tizenöt euró kamatot kell fizetnünk.
November utolsó hetében Balázsék már ki sem mertek lépni a kapun, és ha mégis, inkább az est beállta után mentek az üzletbe. A szomszédok, a rokonok már azt híresztelték, hogy amióta a Kanári szigetekre készülődnek, nagyon fenn hordják az orrukat. Balázs nővére Mikulás napjára ígérte a válaszadást, de a Mikulás nem hozott választ. A repülőjegyek érkezését naponta többször is megnézte Balázs az interneten. A Skype kapcsolódási állapota is láthatatlant jelzett a párizsi nővérénél. A karácsonyi ünnepek előtt egy pár nappal megszólalt Balázs mobiltelefonja. A nővére jelentkezett. – Kapcsoljátok be a számítógépet! – kérte.
– Hallod, anyuci, kiáltott örvendezve a feleségének, aki a konyhában ebédkészítéssel bajlódott. Me-e-e-gyünk! A számítógépen a Skype zöld jelzése szerint a nővére otthon volt. Balázs felesége tánclépésekkel fordult be a nappaliba. Kacagott a jókedve. A rádió, mely inkább csak a friss hírekkel élezgette a kíváncsiságot, egy könnyűzeneszámot sugárzott. Táncra perdült az öröm. A videó hívás szakította félbe. Az párizsi nővére jelentkezett.
– Szia! Rég nem hívtatok – így Balázs
– Szia! Nem voltunk itthon.
– Merre jártatok?
– Ma reggel jöttünk haza a Kanári szigetekről.
Balázs felesége, de inkább a haragja nyomta meg a számítógép indító-állító gombját, és kirohant a nappaliból. Zokogva és kiabálva kérdezte:
– Most mit mondunk, mit mondunk az embereknek?