(Puzzle-darabok életemből)

Külön fejezetet érdemelne a lovardai eredményjelző tábla. Nem csak úgy akárki tekerhette két kézzel a jobb és bal oldalon levő nagy facsavarokat. Hogy 1,5 méterrel fennebb az ablakokban megjelenjen a 22:18, értenie kellett a játékot. Nem szaladhatott álladóan a bírói asztalhoz, hogy Hóttyáék (nagyváradi híres bíró testvérpár) megadta-e a kosarat vagy nem, s ügyelnie, mert néha akadt vagy ugrott a spulni amikor tekerte, s ha csak a csavarokra koncentrált és utána nézett fel, hogy hol is tart, meglepetések érhették. Ha nagyon ritkán 100 pont fölé kapaszkodott az eredmény (ezt a kétpontos rendszer és még sok más, a védekezőt támogató szabály nagyon ritkán engedte) kézzel, krétával kellett egy egyest odafesteni, ehhez létra is kellett. De nálunk legalább tisztán és követhetően láttad az eredményt s nem a bírói asztaltól üzenték néha (Iaşi-ban rendszeresen), hogy ott mennyit írt a nagyon is a hazai csapat javára el-elcsúszó golyóstoll. Hogy mit jelentett máshol a „hazai pálya”, most helységnevek nélkül felidézem, hogy nem minden városnak volt olyan tágas terme, mint a mi Lovardánk, sok helyen a drukkerek közvetlenül az oldalvonalon ültek s, hogy ez milyen fizikai és lelki megterhelést jelentett egy bedobást végző lánynak vagy fiúnak, a meccsek utáni kék foltok, piros csípések, csúzlikból célzott, meghajlított gombostűlövegek nyomai mesélték el. S a bírói asztalon az időmérő óra városonként más- és másféleképpen tiktakolt. Amikor nálunk volt a labda, hirtelen eszeveszett rohanásba kezdett, a 30 másodpercbe még az sem fért bele, hogy a félpályán túl vigyük a labdát. Ha a hazaiak megkapták a labdát, néha leállt az óra, az edző és kísérő hiába szerelte fel magát stopperórákkal, nem ért semmit az egész, végül megszületett a bölcs taktikai igazság: úgy kell játszanunk, hogy ne másodpercek és lecsalható 3-4 pontok döntsék el a végeredményt… Érdemes megemlíteni a bemelegítéseket, hisz olyan volt, mint a nagy szimfonikus zenekarok hangolása, már ott látni lehetett, ki milyen formában van, és az ellenfél esetleg még ismeretlen játékosait is ekkor osztályozhattad, ez messziről dobó, az játékirányító stb. Hitchcock sem rendezhette volna jobban meg az utolsó perceket, mikor minden személyiért, bárhol csináltad, büntetődobás járt, s a csapat hosszan játszó alapemberei már 4 büntetőponttal a hátizsákban a túlélésért játszottak (5-tel kitettek), erre persze rájátszott minden okos ellenfél, keresték a támadásban őket és mindig mellettük törtek be, provokálva vagy a büntetőt, ami egyben a búcsút jelentette, vagy a szabad utat a kosárhoz. S itt is megmutatkozott az igazi csapatszellem, villámgyorsan cseréltek helyet vagy embert a védelemben és sokszor támadófault lett a provokációból. Ezek és még sok, a közönségnek csemegeként felkínált trükkök sora tette egyedivé ezt a sportágat s itt jöhetnének a nevek: Zörgő, Lele, Janika, Szöszi, Robi, Laci, Misi, és így tovább, mindegyik a csak tőle látott csellel, trükkel. Nem a játékra, hanem két nagy kosaras egyéniségre emlékeztet a következő történet. Zörgő az 50-es évek végén, valamelyik úgy emlékszem, szovjet útról lemezjátszóval jött haza, és vagányságára jellemzően, a zsúrozó társaságok rendelkezésére bocsátotta ingyen és bérmentve. Még csak azt sem várta el, hogy meghívottja legyen a bulinak. Mentünk a Bolyaitól nem messze levő nagy boltíves fakapus udvarra, hónunk alá, vagy szatyorba tette a készüléket, aztán valamikor hozd vissza, mert másnak is kell. Forradalmasította a házibulikat, mert eltűnt az addig kötelező pluszfiú, aki szorgalmasan zabálhatta a szendvicseket, feladata annyi volt csupán, hogy ha a tangó gyászindulóvá lassult, hát tekerjen a kurblin. A másik nagy kosaras egyéniség akkoriban nagy újdonságnak számító tárgya is egy zsúrban került bemutatásra. Balázs János edzőként is szívesen jött az ártatlan szombat esti kis táncpartikra, s itt bontotta ki nagy tirlidritirlitdrá hókuszpókusszal az eredeti csomagolásból, a határon túlról hozott törhetetlen tálcát. Na, ide figyeljetek apróságok, mert ilyent még nem láttatok, ezt az üvegtálcát, feldobom, belerúgok, s aztán csodálkozzatok! Mondta és tette, de aztán ő csodálkozott a legjobban, mi meg röhögtünk, mert miszlikbe szakadt a csodatálca…

Első éves voltam a mateken Kolozsváron, s ha a kosárcsapat átutazott a Bandibusszal, Koós Béluci szívesen magával vitt, mint fusskiöblitsdki fiút s én szívesen mentem, mert együtt lehettem Pampával. Az a tányérról lelógó bécsi szelet, amit ilyenkor vacsoráztunk, az is megért 2-300 kilométer utazást. A meccs után a vacsoráig üresjárat lévén s másnap már a hazaút, Béluci is beleegyezett, hogy felmenjünk egy, a központban lakó öreg (volt vagy 40 éves, mi 19-22) nagyon lelkes szurkoló lakására, aki pesti tánczenét ígért s könnyű csiricsárét. A csapat zöme, vagy nyolc lány meg én kísértük az „öreget” haza. Ahogy beléptünk, már tette is az első lemezt, s mondta, hajtsuk fel a szőnyeget, hogy szabadon táncolhassunk. Ezt nem kellett volna, mert a szőnyeg alól rég használt „lufik” köszöntek ránk, mi, meg azonnal a házigazdára, s a vacsoránál is pisilték össze magukat a kacagástól akik tudták, hogy mik azok, hosszan magyarázták a kíváncsi kisebbeknek, akik most láttak először ilyent.

El kellett érni egy bizonyos szintet ahhoz, hogy a Bolyai vagy később a Hargita sportszertárából használt felszerelést kapj, többnyire a már városi válogatottak színeiben játszók levetett, elnyűtt melegítőit, cipőit, s ha már olyan jók voltunk, hogy elmehettünk Temesvárra, a kézilabda fellegvárába, hát akkor öltöztettek fel újakkal, amit a portya után szépen kivasalva leadtunk. Amikor végre megjelentek az olcsó kínai sportcipők, a használtakat kidobták. A rövid ideig tartó cserebere akciónak is megvolt a korra jellemző vetülete. Ahány cipőt leadtál, annyi újat kaptál, az okosabbja külön adta le a cipőfelsőrészt és külön a levágott talpakat (használt cipőnek ne nézd a talpát), a szertárosnak meg csak a szám volt a lényeg, s amit cipőként el lehetett könyvelni, cserélte is szorgalmasan. Hamarosan kialakultak az iskolaválogatottak, a Bolyai uralta a fiú-kosárlabdát, a Leánylici a női kosarat és a Papiu a röplabda-bajnokságokat, később a kispályás kézilabdában szintén a Bolyai csapata dominált. Ezek a játékok nemcsak ügyességet, csapatszellemet, hanem tartást is adtak gyakorlóiknak, külön elitként emlékszem az egyetemi vívószakosztályra Kakucs bácsival. Az utcánkból a nagyfiúk kisebb-nagyobb sikerrel mind vívni tanultak, s generációk nőttek fel vívóleckéin, jöhetne a névsor a Csőgör fiúktól az olimpikon Pongrácz Matyiig. Mikor odanőttünk, Miki és Pista az alpinistakör tagjaiként mászták az Oltárkövet, Márika atletizált és én kézilabdáztam. Végigmehetnék a szomszéd ház gyereknévsorán, kis kivétellel mindegyik tagja volt valamelyik klubnak, csapatnak, ez lassan meg is szüntette a bandaéletet, arra már nem volt idő. Pampa kosarazott, s bejárta az országot, Lengyelországot, öccse, Henter Pál, szenvedélyes mikromodellezőként, késöbb vívóként hódolt a sportnak. Az egész város élte a sporteseményeket. A ligeti focipálya , a RATA majd később az ASA meccsei alatt (annak is köszönhetően, hogy minden felnőtt ingyen vihetett be egy gyereket) a lelátó mindig megtelt a sportot értő és szerető emberekkel, nekünk is voltak szurkolókat, rajongókat vezénylőink, de huligánjaink nem, őket kiseperte volna tömeg. Gipszes Pali meg Moldován volt a két drukkervezér, élvezet volt a meccsekre járni s nézni, hogy micsoda ösztönös beleérzéssel tudták, mikor van szüksége a csapatnak a huj, huj hajrára, a közönség pedig hallgatott rájuk, mint karmesterek (különösen Moldován) álltak háttal a pályának, s mégis tudva, hogy ott mi folyik, beintették a kórust. Ma nem merek kimenni nagyobb meccsekre még itt Svájcban sem, túl sok, ki végig háttal áll a pályának s csak azt keresi, kibe s hogy lehet belekötni, hogy kitörjön végre a várva várt tömegverekedés, amire ő bérletet váltott.

(Folytatjuk)