A Genfi-tónál leszállt az este. Halkult a zaj, halkabbak lettek a sétáló párok. A bűvös csend, a tavon hullámzó fényorgia, az alkonyatkor megjelenő vörös árnyék, amely a szomszédos Franciaországig terjedt – mindez elszomorította N. K-t.

Megszólaltak a harangok, ütötték a pontos időt, hangjuk fájó emléket ébresztett. N. K. harminc évvel ezelőtt elhagyta szülőföldjét, egy tónak a partját azért, hogy itt éljen.

Szülőfalujánál a tó kicsi volt, s a templom sem valami nagy, harangtornyával együtt elbújt a fenyők között. N. K. vagy tízszer is fürdött benne, szüleinek tudta nélkül, akik hittek a legendában, miszerint a tó mélyén titokzatos démonok laknak.

A szóbeszéd szerint több falubelije is ott lelte halálát. „Magába szívta őket a Fekete Bira” – suttogták a falubeliek, a patakra utalva, amelyik a szomszéd falu határából jön, s a tavat táplálja. Aztán a tóból ered Könnycsepp-tiszta folyó, és a szóbeszéd szerint benne találták annak a leánynak a hajfonatát, aki a tóba fulladt. Akik a copfot megtalálták, azonnal a faluba jöttek, és kérdezgették, hogy ki ismeri azt a lányt, s hogy valóban az övé-e a hajfonat. A leány testét nem találták.

A falubeliek azt mondták, hogy annak a leánynak a tekintete olyan tiszta, mint a könnycsepp. Ahogy értesültek a leány haláláról, azonnal megszólat a templom lélekharangja. Néhányan összegyűltek a templomban. Valaki azt mondta: el kell temetni legalább a hajfonatot, ami meg is történt. Később kitudódott, hogy a leány szerelmes volt az idegen hadsereg egyik tisztjébe, aki elhagyta őt, de előbb teherbe ejtette. Ennek hallatán a lány szülei elköltöztek a faluból, s nem törödtek többé a sírral, melyben a hajfonat nyugodott.

Azt is beszélik, hogy nyári ejszakákon a Fekete Bira felől nyögés és sóhajtozás hallatszik, és ilyenkor a falu papja – ez az alföldről ide került törpe – kétségbeesetten harangoz, hogy távol tartsa a rontást. A harang hangja úgy csengett, mint az arany. Ha a falusiak meghallották, rögtön abbahagyták a munkát, és kétségbeesetten tudakolták, hogy miért harangoznak.

A falubeliek megtanulták: tavasz kezdetén mindig hét nap és hét éjjel állandóan szól a harang, hogy a vízbefult lány nyögését elnyomja. Az évek során szokássá vált ez, s ahogy meghallották, azt mondták: „Nyög a harang”.

N. K. látta, hogy a sötétség teljesen beborította a Genfi-tó partját. Újra megszólaltak a harangok. Zúgásuk eltűnt a tó mélyén. A felszínen csak egy-egy játékos hal fickándozott, az törte meg a csendet.

… Fújt a szél, villámlott, és hideg eső hullott, széttépve majd összeforrasztva a falu fölött az égboltot. N. K. és két barátja: D. K. meg P. L. éppen a szovjet rádiókészüléket recsegtette, híreket hallgattak, amelyek azzal kezdődtek, hogy „a földdel egyenlővé teszünk minden templomot és dzsámit, beolvasztjuk a harangokat, fegyvert csinálunk belőlük, és megvédjük vele a forradalom vívmányait”.

Nagyon régi volt az ő templomuk harangja, a Pápa adományozta a falunak, egy albán származású pápa, nyolcszáz évvel ezelőtt. Arany hangja volt annak a harangnak. Maga az Úristen is meghallotta; aki a közelben lakott, az égben, a falu fölött. N. K-nak eszébe jutott, hogy mit határoztak el ők akkor, hogyan vették rá a törpe termetű papot, és mit tettek…

Nyáron a tó vize csendes volt. Bármit beléhajítottak, megvörösödött. A fém- ás aranypénzek, a kövek, a halak és a halcsontvázak, sőt a Fekete Bira torkolatában az a rohamsisak is, amely idegen hadseregtől származott. De a falubelieknek nem volt idejük legendákkal és lerombolt templomokkal foglalkozni, öntődébe került és beolvasztott harangokkal, sem pedig N. K-val, D. K-val és P. L-lel. Utóbbi kettőt kivégezték, az első pedig külföldre szökött. A szocializmust építették akkoriban.

A Genfi-tó partján éjfélt jeleztek a harangok. N. K. mozdulatlanul állt. A tó fölé ködfátyol borult, amin csak a parti fények törtek át, helyenként. N. K. meztelenre vetkőzött és a hideg vízbe merült.

Miközben a fekete és mély vízben úszott, máshol járt az esze. Úgy tűnt, hogy a falujabeli harang aranyhangját hallja, hogy megérinti a vízbe fullt lány jéghideg testét, hogy a falusiak suttogását hallja valamint a szovjet gyártmányú lámpás rádióból áradó, fület hasogató forradalmi indulókat… Iszonyú fájdalmat érzett a mellében, és …
Amikor magához tért, két könnycsepp-tiszta tekintetet látott, és köröskörül műanyagcsöveket, orvosi műszereket, fehér köpenyeseket!

Nyögve mondta N. K.: „A tóba dobtam, nehogy beolvasszák…”

„Istennek hála, hogy megmenekült!” – nyugtatta őt a könnycsepp-tiszta tekintetű ápolónő.

Genf, 1994. július.

Fordította Zsehránszky István

(Forrás: Új Magyar Szó online / Kisebbségben. A szerző az egyik legjelentősebb jelenkori albán prózaíró)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ