„Ki tekint csuklyás szemembe? Ki tapad zúzós ölemre?” Ez volt az első szám, azt hiszem.

Véletlenül keveredtünk oda, de ahogy telik az idő, az ember már nemcsak szajkózza, meg is tapasztalja: nincsenek véletlenek. Kiállításmegnyitóról jöttünk, nézzünk be a Fő térre, mondta Márta. Benéztünk és ottragadtunk, s ha nem lennék olyan önbosszantóan gátlásos, teljesen feloldódtam volna.

Bár a rockerkorszakom örökre kimaradt, mindig szerettem ezt a Hobót. Mindenki tud lázadó lenni, de a következetes lázadó nagyon kevés. Hány borzas fejű embert nem láttam, aki egyetemista korában a függetlenségről prédikált, aztán olyan hivatalnok vagy államtitkár lett belőle, s olyan hasogató marhaságokat mondott, hogy megrepedt a képernyő, amikor rámozdult a kamera?!

És hogy maradjunk a rocknál: láttam én már olyant, aki egykor a kamaszok álma volt, ma meg Lagzi Lajcsival énekel! Akkor most hogyan hihetnél el bármit is?!

Hogy mégis elhihetsz, elhihetek ezt-azt, az az olyanoknak köszönhető, mint Presser és Hobo. Akik sprődek, borzasak, rekedtek, gyűröttek, csuklyás szeműek ma is. Mert másképp nem érdemes.

(Forrás: A jódeménység foka)